Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése Nagyböjt 2. vasárnapjára

MINDEN ÚT VÉGÉN ISTEN VÁR BENNÜNKET
(Ter 22, 1-2.9a. 10-13. 15-18; Róm 8, 31b-34; Mk 9,2-10)

Nagyböjt második vasárnapjának első olvasmánya a Teremtés könyvéből vett drámai leírás Ábrahám hitéről és készségéről, hogy feláldozza egyetlen fiát. Isten ezt nem engedte meg, neki nem áldozatok kellenek, hanem az ember odaadó szíve, és ez Ábrahámban megvolt. Isten tőlünk is a tiszta szívet és a teljes engedelmességet kéri. Isten sohasem akar tőlünk elvenni bármit is, Ő mindig csak adni akar.

A második olvasmányban Szent Pál a Rómaiaknak írt levelében szenvedélyes szavakkal ecseteli Isten irántunk való szeretetét, ami abban mutatkozott meg, hogy saját Fiát sem kímélte meg, hanem mindnyájunkért áldozatul adta. Utalás ez Ábrahám esetére, akinek fiát Isten megkímélte. Szent Pál apostol következtetése ránk is vonatkozik, csak merjük azt egyes számban kimondani, azaz magunkra vonatkoztatni: „hogyne ajándékozna nekünk – nekem - vele együtt mindent?”

Az Evangéliumban Szent Márk leírja Jézus színeváltozásának történetét. Igaz nem volt vele minden tanítványa, csak három kiválasztott tanú, Péter, Jakab és János, de mi is velük tarthatunk. Sok szép üzenetet lehet kiolvasni ebből az eseményből, de leginkább két dologra szoktunk felfigyelni. Arra, hogy Jézus kinyilatkoztatta Isteni mivoltát, és arra, hogy színeváltozása révén elő akarta készíteni tanítványait a szenvedés napjaira.

Van azonban ennek az eseménynek egy harmadik üzenete is, amelyet akkor tudunk jobban megérteni, ha az első olvasmány hátterében olvassuk azt. Az első olvasmányban, akárcsak az Evangéliumban, arról olvasunk, hogy hegyre kellett felmenni: ott Ábrahám a Morija földjén fekvő hegyre ment fiával, hogy feláldozza őt; itt Jézus megy a Tábor hegyre három kiválasztott tanítványával. Bármennyire is vigasztalóan hat a Jézus színeváltozását bemutató szép evangéliumi szakasz, lelkünkre sötét felhőt borít az első olvasmány, amelyben arról hallunk, hogy Ábrahám hajlandó lett volna egyetlen gyermekét is feláldozni Istennek. Milyen Isten az, aki ilyen áldozatot vár el az embertől, vagy ily kegyetlen játékot űz vele, mint Ábrahámmal? Mi ugyanis most már könnyen kimondjuk, hogy Isten ezt nem akarta, hanem inkább Ábrahám képzelte, hogy Isten emberáldozatot vár el tőle, de akkor Ábrahám ezt még nem tudta, ő végleges döntéssel a szívében és végtelen bánattal a lelkében ment a hegyre, hogy ott hagyja minden reményét, hogy feláldozza életének minden értelmét és jövőjének legszebb álmát: egyetlen gyermekét, öregségének boldogságát. Ábrahám nem tudta, mi vár rá ott fönt a Morija hegyen. Azt hitte, hogy ott lesz mindennek a vége. Meglepetése azonban végtelen volt, amikor ott fönn a hegyen a jóságos Isten várta, aki végtelenül szereti őt is meg Izsák fiát is. Ábrahám felfedezte, hogy Isten az ő Istene és szíve majdnem szétrepedt a boldogságtól.

Hasonló a helyzet az evangéliumi jelenetben is. Jézus felszólította az Apostolokat, hogy menjenek fel vele a Tábor hegyre. Az Apostolok még nem voltak egészen tisztában azzal, hogy ki is tulajdonképpen Jézus? De megbíztak benne és mentek utána, fel a hegyre. Nem tudták, hogy ott mi vár rájuk. A hegyen pedig Isten várt rájuk, aki kinyilvánította nekik Jézus isteni voltát. Szívük majdnem szétrepedt a boldogságtól.

Fontoljuk meg, hogy minden életben van egy Morija hegy és egy Tábor hegy. Minden életben bekövetkezik egy pillanat – lehet, hogy már átéltük, de lehet, hogy csak a jövőben éljük meg, de biztosan bekövetkezik, - amikor a szenvedésben, a magányban és a lelki sötétségben mi is annyira kilátástalannak érezzük helyzetünket, mint Ábrahám ott a Morija hegyen. Olyan helyzetek ezek, amelyekből nem látjuk a kiutat, amelyeknek nem tudjuk felfogni értelmét, amelyekben vérzik a szívünk, mert úgy érezzük, hogy nincs már több reményünk. Ábrahám példája azonban arra tanít bennünket, hogy a legkilátástalanabb helyzetek és utak végén is a jóságos Isten vár bennünket, aki mindig kész és képes új reményt és új életet adni nekünk.

Ugyancsak minden életben van egy pillanat, amikor a három kiválasztott Apostollal megéljük a Tábor hegy örömét, vagyis amikor olyan közel érezzük magunkhoz Isten jóságos kezét, hogy a mi szívünk is lángol, és talán összevissza dadogunk, mint Péter, akinek örömében és boldogságában nem jutott más eszébe, mint, hogy sátorokat készítsen. Ilyenkor viszont arra kell gondolnunk, hogy Isten esetleg így készít fel bennünket a megpróbáltatások és a szenvedések napjaira.

A vasárnapi olvasmányok egyetemes üzenetét talán így tudnánk röviden összefoglalni: bármerre is vezetnek útjaink, minden utunk végén a jóságos Isten vár bennünket: az az Isten, aki az ember pártjára állt, aki saját Fiát sem kímélte, hanem irántunk való szeretetének zálogaként feláldozta értünk, aki tehát hajlandó minden mást is nekünk ajándékozni.