Egy béna ember első lépései – P. Szentmártoni Mihály elmélkedése az évközi 7. vasárnapra

Az évközi hetedik vasárnap első olvasmánya Izajás próféta könyvéből vett részlet. A próféta felrója a népnek, hogy elhanyagolták Istenüket. Mindennek ellenére Isten nem hagyta el a népet. Jó tudni, hogy Isten ma sem hagyta el az emberiséget, itt van közöttünk jóságával, és megbocsátó szeretetével. Ez viszont nem azt jelenti, hogy az ember nyugodtan éldegélhet tovább úgy, mintha Isten nem létezne; az istentagadás következményei elkerülhetetlenül megmutatkoznak a világban.
      A második olvasmány Szent Pálnak a Korintusiaknak írt második leveléből vett szakasz, amelyben kifejti, hogy a hívőket Isten lefoglalta magának és szívükbe árasztotta a Szentlelket. Talán így is mondhatnánk: a keresztény nem csak magánember, a hit pedig nemcsak magánügy, hanem nyilvános tanúságtétel Isten országa mellett. Ez ma is fontos üzenet, hiszen sok politikus szeretné kiiktatni a hitet a nyilvános életből, a kereszténységet pedig nem illett bevenni a vén Európa alaptörvényébe!
      Az evangéliumban Szent Márk beszámol egy béna meggyógyításáról. A leírás tele van drámai fordulattal. Fontoljuk meg sorjában, kik a szereplők?
      Az evangéliumi esemény főszereplője természetesen Jézus, aki hirdeti az igét. Közben mindent lát, mindenre és mindenkire odafigyel. Szép Jézusnak ez a tulajdonsága. A teológia az ő életét ünnepélyesen úgy határozza meg, mint „proexistencia”, másokért élő ember. Ez ránk is érvényes: Jézus irántunk is figyelmes, amiből az következik, hogy a Jézust követő hívő keresztény is igyekszik életét mások felé fordulva élni. Jézus tehát odafigyelt az emberekre, de mintha nem látott volna valamit. Egy bénát cipeltek feléje, csakhogy nem tudtak a közelébe férkőzni. Jézus nem szólt rá a tömegre, hogy nyissanak utat hagyta, hogy a négy férfi befejezze szemfüles kezdeményezését, hogy a tetőn keresztül jussanak el Jézushoz.
      Ennél a jelenetnél találkozunk az esemény másik szereplőjével, ill. szerepelőivel: az emberekkel, a tömeggel. Ami zavaróan hat ránk, az ennek a tömegnek egy bizonyos fokú önzése. Látták, hogy beteget cipelnek Jézushoz, de nem voltak hajlandók utat engedni nekik. Általában félreállunk, amikor sebesültet visz a mentőautó, utat engedünk annak, akit baleset ért és sürgősen kórházba kell szállítani. Ezek az emberek nem voltak hajlandók lemondani előnyös helyzetükről, hogy Jézus közelében üljenek. Nem is azért jöttek Jézushoz, hogy nyitott lélekkel hallgassák Őt, hiszen nemtetszéssel fogadták Jézus szavait, hogy a beteg ember bűnei bocsánatot nyertek. Ez napjainkban is megtörténik: vannak emberek, különösen fiatalok, akik már órákkal korábban sorba állnak, csakhogy jobb helyet kapjanak pl. egy híres énekes koncertjén, vagy belépőjegyhez jussanak kedvenc labdarúgó csapatjuk mérkőzésére. Ezeket nem könnyű rábírni arra, hogy cseréljenek helyet, vagy hogy engedjenek valakit maguk elé a sorban. Ezekben a szereplőkben is magunkra ismerhetünk. Az önzéstől senki sem egészen mentes. Minél önzetlenebbek vagyunk, annál inkább hasonlítunk Jézushoz.
      A harmadik szereplő a béna ember. Nem beszél, lehetséges, hogy betegsége megtámadta beszélő izmait is. De lát. Tekintete Jézust kereste és találkozott vele, amelyből Jézus kiolvasta hitét. Hitén túl, azonban Jézus kiolvasott még valamit az ember szeméből: arra vonatkozó készségét, hogy új életet kezdjen, hogy új irányban induljon. Erre a készségre utalva mondta neki Jézus, hogy kelljen fel, fogja ágyát és induljon el haza. A béna első lépései valószínűleg még bizonytalanok voltak, de Jézus szavára felkelt, fogta ágyát és megtette első lépéseit. Gyakran így van ez a lelki életben is: az első lépések nehezeknek bizonyulhatnak, de ha ráhallgatunk Jézus biztató szavaira, akkor egyre biztosabban tudunk majd lépegetni a megkezdett úton.
      Megrendítő a béna ember hite: Jézus egyetlen szavára vállalkozott a lehetetlenre: összeszedve minden erejét felkelt és emberfeletti erőfeszítéssel megtette élete első lépését. Ebben az emberben ott tükröződik a kereszténység ereje. A kereszténység ereje ugyanis nem az Egyház időtálló szervezetében, pompás templomaiban, nagyhírű iskoláiban rejlik, hanem azokban az emberekben, férfiakban és nőkben, akik Jézus egyetlen szavára vállalkoztak emberileg nézve lehetetlen tettekre. Az első apostolok Jézus egyetlen szavára elhagyták mindenüket és követték Őt a bizonytalan jövőbe. A feltámadás után ugyanezek az apostolok Jézus egyetlen szavára elindultak világhódító útjukra. A történelem során újra meg újra születnek emberek, akik Jézus egyetlen szavára vállalják a lehetetlent. Assisi Szent Ferenc Jézus szavára vált szegénnyé és lelkülete azóta is gazdagítja az emberiséget. Boldog Teréz anya Jézus szavára hajolt le a haldoklókhoz és kisemmizettekhez és ebben a gesztusban a világ felismerte Isten jóságát. Ez érvényes a mi életünkre is: ha Jézus szavára hallgatunk, nem kell félnünk semmiféle nehézségtől sem.
      Vessünk végezetül egy pillantást még egy embercsoportra: a bénát cipelő négy férfira. Nem tudjuk, kik voltak, rokonok vagy barátok, mindenestre jó emberek lehettek, ha ekkora áldozatra vállalkoztak egy embertársuk érdekében.  Jó tudni, hogy a mai világban is vannak jó és önzetlen emberek, akik mint önkéntesek igyekeznek mások baján és szenvedésén segíteni. Ők azok, akik Isten nevében cipelik vállukon a mai a béna világot.