Isten lehetőségei megszámlálhatatlanok - P. Szentmártoni Mihály elmélkedése az évközi 6. vasárnapra

Az első olvasmány a Leviták könyvéből vett szakasz, amely elénk tárja a leprás beteg emberi tragédiáját, akit a társadalom kizárt az emberi közösségből, mint tisztátalant. Ma a lepra már gyógyítható, nincsenek lepratelepek, ahová embereket különítenek el, de vannak más kitagadottak a társadalomból.
      A második olvasmányban Szent Pál arra buzdítja a korintusi híveket, hogy tegyenek mindent Isten nagyobb dicsőségére. Szép az Apostol gondolata, hogy még az evés és ivás is beletartozik hitünkbe. Jó lenne gyakrabban elgondolkodni azon, hogy minden Isten ajándéka. Az asztali áldás nemcsak jámbor szokás, hanem mély emberi igény, hogy hálát adjon Istennek a betévő falatért.
      Nem könnyű a vasárnapi evangéliumról beszélni. Megtudjuk, hogy egy szerencsétlen leprás jött Jézushoz, hogy gyógyítsa meg. Mit tudunk mi itt Európában a lepráról? Amit tudunk róla, azok könyvekből vett ismeretek, valószínűleg egyikünk sem találkozott még az életben leprással. Mégis, ez az evangéliumi esemény fontos üzenetet közvetít felénk. Három körülmény adja meg hozzá az alapot: a leprás kérése, a leprás viselkedése és Jézus reakciója.
      A leprás kérése. „Ha akarod, megtisztíthatsz” – fordult a beteg Jézushoz. Vajon ez a feltételes módon megfogalmazott kérelem bizalmatlanság kifejezése lett volna? Egészen biztosan nem, mert akkor Jézus nem tett volna csodát. Jézus csak ott tett csodát, ahol hitet talált. A beteg szavaiban elővételezve felismerjük Jézus imáját a getszemáni kertben: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely” (Lk 22, 42). Itt tehát a hiteles ima példájával találkozunk. Minden imánkat így kellene kezdenünk: „Istenem, ha akarod…” Senki sem akarja jobban a javunkat, mint Isten. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat.
      A leprás viselkedése. Jézus szigorúan ráparancsolt, hogy senkinek se szóljon, ám ő azonnal nagy hangon elkezdte terjeszteni a történteket. Miért nem engedelmeskedett ez az ember Jézusnak? Első gondolatunk az lesz, hogy nagy örömében tette ezt. Az örömet nem lehet magunkba fojtani, meg kell osztani másokkal. Lehetséges azonban az, is, hogy ez a leprás titokban jött be a városba, mert hiszen a leprások ki voltak tiltva az emberlakta vidékekről. Lehetséges, hogy valaki mégiscsak felismerte és köveket hajigálva rá akarta őt elzavarni. Ekkor kezdhetett el kiabálni, hogy ő már nem leprás, meggyógyult. Valószínűleg többször is el kellett neki mondania, hogyan történt a gyógyulása. Biztosan azt is elmesélte, hogy Jézus nem ijedt meg beteg testétől, hanem kinyújtotta kezét és megérintette.
      Ez a volt leprás arra tanít bennünket, hogy minden bajunkkal, bizalommal közeledhetünk Istenhez: nem fél ő a mi leprás lelkünktől sem. De arra is tanít bennünket, hogy ne ijedjünk meg attól sem, ha az emberek nem hisznek szavainknak. Ez minduntalan visszatérő téma az Evangéliumban: a silói tónál meggyógyított vaknak a farizeusok nem akarták elhinni, hogy vak volt, hanem kidobták még a zsinagógából is. Az Apostolok Cselekedeteiben pedig azt olvassuk, hogy a béna, akit Péter meggyógyított, hiába ismételgette, hogy tényleg ő az a volt béna koldus, nem akarták neki elhinni.
      Jézus reakciója. Jézus nem bosszankodott a leprás meggondolatlan viselkedése miatt, nem küldött utána fenyegető üzeneteket. Tudomásul vette a beállt fordulatot és taktikát váltott, nem ment be a városba, hanem csendesebb helyekre vonult vissza. És ez végül jót tett neki is és azoknak az embereknek, akik mindenünnen tódultak hozzá, amint ezt Szent Márk megjegyzi. Ebből azt az üzenetet olvashatjuk ki, hogy Isten lehetőségei végtelenek, nem könnyen zavarja meg Őt a mi esetlenségünk, vagy ügyetlenségünk. Mindig talál valamiféle alternatív utat, hogy merre vezessen bennünket tovább. Esetleg így is mondhatnánk: bármerre is indulunk tovább, Isten elkísér bennünket az új úton is, és valamiképpen kivezet bennünket a tisztásra. Ez érvényes a mai világra is, amely mintha eltévelyedett volna. Hittel valljuk, hogy Isten nem vesztette el szem elől az embert. Amikor Istenre gondolunk, akkor ezt mindig három jelzővel kell tennünk: a mi Istenünk nagyon bölcs, a mi Istenünk nagyon jó, és a mi Istenünk nagyon szeret bennünket.
      
(Lev 13,1-2.45-46; 1Kor 10,31-11,1; Mk 1,40-45)