A varázslatos India - magyar papok zarándokútja Indiában

Kránitz Mihály teológus beszámolója:

Éppen egy hónappal ezelőtt január 5-én indult útnak húsz napra kilenc magyar pap a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatójának, Benvin Sebastian Madassery indiai származású verbita szerzetes vezetésével, hogy közös zarándokúton vegyenek részt Indiában. Vállalkozásuk fő célja az indiai keresztény közösségek felkeresése és az Úr Jézus tanítványa, Szent Tamás apostol által evangelizált terület meglátogatása volt. Mert Indiában, főleg annak déli részén 2000 éves a kereszténység.

Sokan hallottunk az Orissa államban történt zavargásokról, melyek gyakorlatilag még mindig tartanak és a keresztények ellen irányulnak. Tulajdonképpen az volt első ilyen nagy létszámú papi csoport, mely a fájdalmas események után, a hatalmas szubkontinens földjére utazott. Bár India több mint egymilliárdos lakosságának csak 2%-a keresztény (mintegy 22 millió ember), hatásuk lelkiségi, kulturális és oktatási területen ennek ellenére jelentős. A jelenlegi keresztényellenes atrocitásokkal ellentétben a hatalmas ország területén hinduk, muzulmánok és keresztények békében élnek egymás mellett. A mi utunk északról dél felé, a nyugati partvidéken haladt.

Budapestről Bécsen át repülőn vezetett az utunk New Delhiig, ahol a hajnali ködös utcákon jutottunk el a verbita atyák szálláshelyére. Január első napjaiban Észak-India éppen a téli időszakot élte, de ez +20–25 °C-os hőmérsékletet jelentett, mely számunkra kedvező tavaszias időnek számított. Ebben az elővárosokkal együtt 22 millió lakosú fővárosban tapasztaltuk meg először az indiai népsűrűség valóságát. Gyorsan felfedeztük a főváros és India történetének itteni nevezetességeit: Gandhi sírját; Indira és Radzsiv Gandhi emlékhelyét; a híres Lótusz-szentélyt; az ősi India iszlám építészetének egyik darabját, az 1310-ben keletkezett Qutab minar őrtornyot, amely 72 méteres magasságával India legmagasabb tornya és legősibb mecsetje
Lehetőségünk nyílt a Caritas India vezetőjével, Varghese Mattamana atyával beszélgetni. Emellett már idehaza értesültünk a Magyar Kurír internetes hírportálon arról, hogy az elmúlt napokban Delhi Főegyházmegye egyik missziós papját, Dominic Emmanuelt jutalmazták az indiai nemzeti „Harmónia-díjjal”, akivel egy estén át beszélgettünk a vallások helyzetéről Indiában. A vallási közösségek összhangjáért végzett tevékenysége elismeréseként kapta a kitüntetést.


Utunk Egyik legszebb élménye A Tádzs Mahal mauzóleum volt. A New Delhitől 200 km-re lévő Agrában csodálhattuk meg az 1983 óta a világörökség részeként UNESCO védelem alatt álló sírhelyet, mely Sahdzsahán császár hitvesének a mauzóleuma. Az 1631 és 1654 között épült különleges síremléken húszezer munkás dolgozott. Mumtaz Mahal 1630-ban halt bele tizennegyedik gyermeke születésébe, és arra kérte férjét, hogy olyan sírt építsen emlékének, mely nevét örökre megőrzi.

Utunk második nagyobb állomása a közép-indiai Madhya Pradesh államban található Indore városa volt. Chacko verbita püspök kíséretében utunk legszebb élményeit élhettük át a csak terepjáróval megközelíthető falusi iskolákban, ahol missziós papok és szerzetes nővérek foglalkoznak főleg hindu származású gyerekekkel. Az a közvetlenség, vidámság és érdeklődés, mellyel minket „fehér európaikat” fogadtak, mélyen a szívünkbe vésődött. A befogadás jeleként kaptuk a színes „pöttyöt” a homlokunkra és a hatalmas virágfüzért a nyakunkba. Több iskolát is felkerestünk, ahol az osztályok az indiai kultúrához tartozó tánccal kedveskedtek nekünk. Panchkuiban (melynek jelentése: öt forrás) találkozhattunk a Bhil törzsből származó fiatalokkal, akik törzsi jelvényeikkel adtak körtáncot tiszteletünkre, s oldódott légkörben tekertek a fejünk köré turbánt az öt méter hosszú kendőből. Meglátogattunk még egy lepratelepet, ahol három keralai nővér foglalkozik a gyógyultakkal és a betegekkel. Ezt az élményünket egészítette ki az Indoréban, nagyvárosi körülmények között létrejött gyermek- és szegényotthon, melyet Teréz anya misszionáriusai tartanak fenn.

Az élő indiai egyház része a szentek és a vértanúk sokasága. Két nagy szentjük: Isten szolgája, Rani Maria és Szent Alfonza. Rani Maria nővér átélve a legkisebbekért való odaadást, az életét áldozta fel. 1995. február 25-én felbérelt gyilkosok mintegy ötven késszúrással, a helyi buszjáraton oltották ki a negyvenegy éves nővér életét, majd dobták ki holttestét az erdő közepére. Utolsó szavai ezek voltak: „Jézus, Jézus!” Boldoggá avatása folyamatban van.
Egy másik, a szenvedést, a betegséget, az áldozatos éltet élő nővért, Alfonzát már a szentek között tisztelhetnek az indiai katolikusok, sőt benne az első indiai női szenthez fohászkodhatnak. 2008. október 12-én pedig Rómában szentté avatták. Ez az esemény éppen az orissai keresztényüldözések idején erőt és vigasztalást jelentett az indiai keresztények számára.


Mumbai, a régi Bombay a modern India központja, hatalmas metropolisza, mely külvárosaival együtt mintegy húszmillió lakost foglal magában Maharastra államban. A Bombaim nevet még a XVI. században a portugálok adták neki, melyet a XVII. század során az angolok Bombay néven vettek át. 1996-tól ősi marathi nyelven ismét Mumbaiként szerepel. Az Arab-tengerre nyíló város ősidők óta kereskedelmi központ, melynek kikötőjében látható az V. György király és Mária királynő indiai látogatására (1911. december 2.) emelt India kapuja (Gateway of India).

Érdekes élményben részesültünk, amikor felkerestünk Elephanta-szigetet és a Kr. u. IV–VIII. század között faragták.1987 óta az UNESCO a Világörökség címet adományozta a barlangoknak. Ezután Bandra kerület sűrűn lakott negyedében felkerestük a Hegyi Boldogasszony (Mount Mary)-kegytemplomot.
A szálláshelyünkhöz közeli, verbiták által fenntartott 2300 fős Szent Arnold Gimnázium (amelyből csak kb. száz fő katolikus) kulturális, zenés-táncos estét tartott az újévi tanévkezdet elején. Mumbai „reális” tapasztalatunkat egy szegénynegyed felkeresése tette teljessé, ahol keralai nővérek végeznek oktatást és missziót a legrászorultabbak között.

Indiai zarándokutunk felénél a Mumbaitól 582 km-re fekvő Goába érkeztünk, mely nemcsak térben, hanem mentalitásban és hőmérsékletben is elválasztott bennünket a korábban bejárt út élményeitől. Xavéri Szent Ferenc jezsuita missziós 1542. május 6-án érkezett a portugál gyarmatra, és itt hirdette az evangéliumot három éven át a gyöngyhalászok között. Később Kina partjainál halt meg, de holttestét egy portugál hajó vitte vissza Goába 1564-ben, ahol az ottani nagytemplomban temették el. Teste évszázadokon keresztül épen megmaradt. Ezt az ereklyét időnként körmenetben mutatják be. Mi Szent Ferenc sírjánál misézhettünk. Ez goai tartózkodásunk kimagasló élménye volt. A Bom Jesus-templom kerengőjében pedig Árpád-házi Szent Erzsébetet ábrázoló képre bukkantunk. Lehetőségünk nyílt José Remedios Fernandes általános helynökkel való beszélgetésre is.

Zarándokutunk utolsó állomása Kerala: a kis Vatikán volt. Ősi hagyomány szerint Szent Tamás apostol Kr. u. 52-ben érkezett Keralába. A Tamás apostol által megkeresztelt hívők – akiknek leszármazottai még ma is élnek Indiában – magukat Tamás-keresztényeknek nevezik. Ez a kétezer éves múlt mind a mai napig rányomja bélyegét az India délnyugati csücskében található államra, melyben a katolikusok többsége él. Lépten-nyomon templomok, szentek szobrai találhatók, s a látogatónak szinte természetes, hogy 2008 szeptemberétől a Vatikán hivatalos lapja, az Osservatore Romano malayalam nyelven is megjelenik. Már Salamon király idejétől kapcsolatban álltak zsidó kereskedők a különleges fűszereket termelő távoli vidékkel, így nem is kell csodálkozni azon, hogy Tamás apostol közvetítésével a kereszténység is meggyökerezett a „dombvidéknek” is nevezett Keralában.

Sebastian atya családjának a vendégszeretetét élvezhettük egy teljes héten át, ismerkedve a helyi vidék szépségeivel hagyományos hajóutazás és kirándulás keretében.
Nekünk, magyaroknak is vannak értékeink, melyeket fel kell fedezni és meg kell élni, és hinni abban, hogy a szentek és a vértanúk életáldozata napjainkban is meghozza a keresztények új magvetését. Indiában, ahol hosszabb időt eltölthettünk, megtanultuk az emberi és családi kapcsolatok, az imádság és a missziós lelkület fontosságát. Bár India egészére, leszámítva a nagyvárosok felhőkarcolóit, még mindig a szegénység jellemző, ez mégsem teszi őket kisebbé, mert életüket az adott körülmények között a lélek és a test összhangjában megfelelően tudják élni.