„Krisztus útja nehéz, de elvezet az örök élethez” – a 90 éves Ivenne nővér felidézi szerzetesi szolgálatának történetét

A Rómába érkező magyar turisták közül sokan ismerik a Tamagno utcai zarándokházat, a Villa Mater Redemptoris-t, amelyet az Isteni Megváltó Leányai elnevezésű kongregáció nővérei vezetnek. Itt végzi áldásos tevékenységét Ivenne nővér, aki éppen idén február másodikán ünnepli 90. születésnapját. A megszentelt élet napja alkalmából felidézte hallgatóink számára hosszú életútját. Szeretettel köszöntjük Ivenne nővért 90. születésnapja és a megszentelt élet napja alkalmából. Isten kísérje továbbra is szerzetesi szolgálatát.

„Ivenne nővér vagyok Nádszegen, Felvidéken születtem egy 7 gyermekes, vallásos családban 1919. február 2-án. A családunkban négy kislány volt és három fiú. Az első kislány 4 éves korában meghalt, és így hatan maradtunk, én voltam a legutolsó. Édesapám 1914-ben bevonult katonának, a háború miatt és csak a háború után jött vissza 75%-os hadi rokkantként. Én őt csak mindig bottal ismertem már. A szomszéd bácsik sokat beszélgettek édesapával a háborúról és a fogságról, és mint gyerek, érdeklődéssel hallgattam. Trianont még nem fogtam föl, csak mikor édesanyám főzés közben énekelgette a Boldogasszony Anyánkat egyszer azt mondta nekem, hogy ezt nekünk a templomban nem szabad énekelni. Ezt már azóta tudom.  Iskolába kerültem. Második elemiben már kezdtük a szlovák nyelvet is tanulni, de a tanítás nyelve magyar volt. Nagyon megszerettem az iskolát, meg a tanító nénit is. Akkor még nem volt óvoda, és hetvenen voltunk az első elemiben. Édesanyám gyakran azt mondta, hogy én nagyon sajnálom a Margit kisasszonyt, ő igazán tudatlanokat tanít. A tanítónénik közel laktak hozzánk, és hogyha valamire szükség volt, mindig hívott a kisasszony. Én mindig azt gondoltam, hogyha felnövök tanítónéni szeretnék lenni. A falunkból voltak lányok már, akik nővéreknek mentek Pozsonypüspökire. Én is azt gondoltam, hogy szeretnék olyan nővér lenni, hogy milyen szép a nővérnek az élete. Aztán a 20-as évek végén hozzánk is jöttek nővérek. Zárdát alapítottak nálunk, éspedig az Isteni Megváltó Leányai Érsekújvárból. Mert egy gyermektelen özvegyasszony először a nádszegi szegényeknek egy szegényházat alapított, majd zárdát építetett a nővéreknek. Mellette még két iskola terem is volt. Két nővér tanított az iskolatermekben. A főnöknő pedig betegeket látogatott; hogyha valahol szükség volt rá odament. Egy nővér hittant tanított a többi osztályban, egy pedig a háztartást vezette. Itt volt az Isteni Megváltó Leányainak a fölvidéki provinciája, tartományháza. Így kerültek hozzánk az Isteni Megváltó Leányai. Mivel orvos még a faluban nem volt, ezért a kedvesnővért hívták mindig elsősegélyt adni. Amikor a kerületi orvos kijött, és kérdezte, hogy ki adta az elsősegélyt, akkor mondták, hogy a kedvesnővérek mindig azt mondta, hogy: „áldások a falura”. Elvégeztem a nyolc elemit. A kedvesnővérek többször eljöttek hozzánk, és bátorítottak, hogy volna-e kedvem nővérnek lenni. Úgy éreztem, hogy szívesen lennék.  Édesanyámnak megemlítettem, hogy én is szeretnék elmenni a szerzetbe, édesanyám megengedte, hogy kövessem az Urat, csak ne hozzak szégyent rá. Hárman a faluból elmentünk Érsekújvárra a Flenger intézetbe, ahol a nővéreinknek több típusú iskolája is volt. Közben, a nővérek úgy döntöttek, hogy gimnáziumi érettségire lenne szükség, ezért privát latint és szlovákot tanultam, így bekerültem az állami gimnázium 4-ik osztályába.

1938-ban a bécsi döntéssel a Felvidék egy része visszakerült Magyarországhoz, és így én az érettségit már az úgynevezett érsekújvári, Magyar Királyi Pázmány Péter gimnáziumban tettem le.  Érettségi után Sopronba kerültem az Anyaházba. 1940-ben volt a beöltözésem, kb. 36-an öltöztünk be, pedig egy évben kétszer volt beöltöztetés (májusban és augusztusban).
Egy év noviciátus után a második évet már Budapesten töltöttem, ahol már több nővérünk tanult a Pázmány Péter Tudomány Egyetemen. Itt végeztem el a latin és a történelem szakot. Keresztféléves voltam, és így egy félévet tanítottam csak, mert 1948-ban az iskoláinkat már elvették, és a kollégiumainkat hagyták csak meg. Ezen félév alatt nagyon sok magántanulót tanítottam, érettségiztettem az ipari iskolában, önképzőkört vezettem stb.  Én már 1948 decemberében átléptem a magyar-osztrák határt. Először Eisenstadtba kerültem, onnan Sauerbrunnba aztán Salzkammergutba, majd Innsbruckba és innen pedig Hollandiába.

Hollandiában 12-en voltunk, mi magyar nővérek 6 évig ahol átvettük egy kisszeminárium háztartásának a vezetését. Kb. 120 embernek főztünk. Hárman közülünk beszéltek németül, a többinek nyelvi nehézség okozott gondot. A végére már megtanultuk a nyelvet, tudtunk értekezni velük. A háború alatt sok magyar kisgyereket vittek ki Hollandiába, segítettünk nekik is a levelezésben. Közben megismertük Hollandiát; ez egy szép élmény volt számunkra. Megszerettük a hollandokat, és ők is minket.

Amikor Ausztriából kivonultak az orosz csapatok, azok a nővértársaink, akik még nem tudták az egyetemet befejezni, visszamentek Bécsbe, és ott fejezték be.  Én Amerikába kerültem ötödmagammal. Itt voltam négy és fél évig a provincia házunkban Elisabeth Pennsylvaniában és Clevelandban.  Közben elöljáróink Rómába küldték a magyar Geraldine nővért, aki több nyelvet is beszélt azzal a céllal, hogy hozza létre a rendi központot, egy semleges helyen, - mivel elvették a soproni anyaházunkat - ahol össze lehet tartani a külföldre menekült nővéreket és a többi provinciákkal is kapcsolatot lehet tartani. Geraldine nővér sokáig dolgozott a római Caritas Internationale-ban. Utána még jött pár nővér, munkát vállaltak a Fehér Atyáknál, majd az ötvenes Szentév alkalmával béreltek egy zarándokházat és zarándokokat fogadtak. Majd Geraldine nővér a római dombon, a Monte Mario-n vett egy 3 szobás kis házat, amelyet folyamatosan bővített.

A külföldre került nővérek több helyen is dolgoztak és segítették anyagilag.  Geraldine nővér, mint a Generális anya megbízottja Amerikába jött meglátogatni a nővéreket. Itt találkozott velem, és mivel latin szakos is vagyok, ezért azt mondta, hogy elhoz Rómába, hogy a segítségére legyek, ott majd megtanulom az olaszt. 1959-ben jöttem Rómába, ahová mindig vágytam. Sétahajón jöttem Amerikából. 12 napig tartott az út. Kikötöttünk közben Spanyolországban, Casablancában, Madeira, Mallorca és Szicília szigeteken. A végcél Nápoly volt, innen vonattal érkeztem meg Rómába.

Először csak bejártam a Regina Mundiba órákat hallgatni, majd Geraldine nővér beíratott, hogy így biztosan megtanulom a nyelvet. Elvégeztem a három éves teológiát is nyelvgyakorlás végett.  Geraldine nővér 1960-ban vette a tamagno-i telket, amelyre sokáig nem kaptunk építési engedélyt. Kb. 1964-ben azért felépült a ház, szintén a külföldön dolgozó nővérek munkájából és segítségével és a szabad világban élő provinciák támogatásával. Azóta is létezik. Így Geraldine nővérünknek és a külföldre menekült nővérek áldozatos munkájának köszönhetően van két házunk Rómában: az egyik a rendi központunk a Monte Mario-n a másik pedig a Tamagno-n lévő zarándokházunk.  Idő multával, mivel már régebben itt voltam Rómában, az egyik káptalanon megválasztottak generál asszisztensnek. Ezt a hivatalt kb. 30 évig töltöttem be.

2001-től a tamagno-i házunkban működöm. Az életben nem azt tettem, amire felkészültem, de a jó Isten mindenért kárpótolt.  Azt gondolom, hogy eléggé hosszú időt értem meg, lehet mondani, hogy egész történelmet éltem át. Az ember látja, hogy mi minden történt ezen idő alatt, és mennyire fontos az, hogy ne az anyagi dolgokra fordítsuk a figyelmünket, hanem a jó Isten felé. Látjuk, a mostani gazdasági helyzetből is, hogy mindaz, amit fontosnak tartott az ember csak egy kis szálon függ, az egész világ meg van rendülve alatta. Ezért az igazi értékekre kell tekintenünk, amelyre Egyházunk mindig felhívja figyelmünket.  A mai fiataloknak azt tudom üzenni, hogy vegyék komolyan az Egyház tanítását, olvassák a Szentírást, figyeljenek a Szentatya tanítására, és ha valaki érzi a jó Isten hívó szavát, ne féljen meghallani és elindulni Őt követni. Krisztus útja, még ha olykor nehéz is, de biztos és a vég nem tragikum lesz, hanem az örök élet”.