Ki nekem Jézus Krisztus? - P. Szentmártoni Mihály elmélkedése az évközi 4. vasárnapra

Az évközi negyedik vasárnap első olvasmánya a Második Törvénykönyvből vett szakasz, amelyben a szent író arról biztosítja a népet, hogy Isten prófétát támaszt majd közöttük, aki közvetíteni fogja feléjük Isten szavát. Jó tudni, hogy Isten ma is szól hozzánk; itt az egyházi tanítóhivatalra gondolhatunk, mint modern prófétai szóra. A próféta ugyanis nem jövendőmondó, hanem Isten szavának tolmácsa.
      A második olvasmányban Szent Pál arra buzdítja a korintusi híveket, hogy éljenek feddhetetlen életet és ragaszkodjanak az Úrhoz. Jó tudni, hogy keresztény mivoltunk megalapozója nem a nagy tudás, hanem a Jézus iránti szeretet.
      Az evangéliumi jelenetben Szent Márk evangélista két emberkategóriát állít lelki szemünk elé. Az első kategóriába azok tartoznak, akik nagy csodálattal hallgatják Jézus szavait. Ez érthető, hiszen ember így még nem beszélt a társadalmi igazságosságról, az emberi jogokról, az egyetemes szeretetről. A második kategóriába viszont az a szerencsétlen beteg tartozik, akit annyira megzavartak Jézus szavai, hogy elkezdett össze-vissza kiabálni, mint valami megszállott: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus! A vesztünkre jöttél? Tudom, ki vagy: Az Isten Szentje!”
      Tegyük fel magunknak ezt a kérdést: „Vajon melyik kategóriában ismerünk magunkra?” Lehet, hogy ennél a kérdésnél egyesek bosszúsan elhessegetik maguktól annak a gondolatnak még csak a lehetőségét is, hogy a „megzavart megszállott” kategóriájába tartozhatnának, kijelentvén, hogy ők igenis nagy csodálattal hallgatják Jézus igéit, olvassák a Szentírást. Nem biztos, hogy a jobbik kategóriát választották!
      Ebben a drámai jelenetben ugyanis mély lélektani elemzést találunk arra vonatkozóan, milyen reakciót, milyen választ vált ki az emberben az Isten szavával való találkozás. Ez a találkozás három szakaszban történik, vagy úgy is mondhatnánk, hogy életünk három rétegét érinti.
      Az Evangéliummal való találkozás első szakasza a csodálat. Nem nehéz csodálni Jézus tanítását. Az emberiség legnagyobb elméi osztatlan elismeréssel adóztak „Jézus vallásos géniusza” előtt és nem győzték csodálni az Evangélium tiszta szépségét, vitathatatlan bölcsességét, mély emberismeretét. Mi is sokszor megcsodáljuk Jézus tanítását, mi több, büszkék vagyunk arra, hogy az Ő tanítványai vagyunk. Csakhogy a csodálat még nem hit és nem elegendő ahhoz, hogy Jézus hiteles tanítványai legyünk.
      Az Evangéliummal való találkozás második szakasza a megrendülés. Isten szava olyan, mint a kétélű kard: tisztít, megsebez, hogy új szívet adjon, metsz, mint a szőlősgazda ollója, feltárja a mélyen fekvő lelki fekélyeket, mint a sebész műtőkése. Az Isten szavával való hiteles találkozás feltárja a bennünk lakó „gonosz lelkeket”, amint ezt ebben az evangéliumi jelenetben olvassuk. „Gonosz lelkek” a gyűlölet, a szeretetlenség, a bosszúvágy, az önzés, a mások szenvedése iránti közömbösség. Ezeket bolygatja meg bennünk Isten igéje, az az evangélium felhívása, hogy minden parancs alapja az Isten iránti szeretet, amely a felebarát iránti szeretetben mutatkozik meg. Amikor tehát Isten igéje, az Evangélium valamelyik felhívása megrendít bennünket, akkor értük el az Isten igéjével való találkozás második szintjét. Ekkor már nem vagyunk az Evangéliumnak csupán külső szemlélői, hanem cselekvő alanyai.
      Az Isten igéjével való találkozás harmadik szintje a személyes találkozás Jézussal. Ha engedjük, hogy szavai megrendítsenek bennünket, akkor találkoztunk Jézussal. Ekkor már nem csak a szavai érdekelnek bennünket, hanem a kafarnaumi zsidókkal azt kérdezzük: „Ki ez az ember?” Ezzel a kérdéssel kezdődik a személyes hit. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy szenvedélyesen figyeljük Jézus életét és személyét. Szent Márk evangélista feladta a leckét akkori olvasóinak és nekünk, mai keresztényeknek is. A kérdés így hangzik: „Ki nekem Jézus Krisztus?” A kérdésre adott válasz visszatükrözi majd hitünk mélységét és hitelességét, amely lehet csodálat, megrendülés és személyes találkozás.