P. Szentmártoni Mihály elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

"Az első tanítványok biztató üzenete"
 Nem nehéz egységes egészbe fűzni az évközi második vasárnap olvasmányainak üzenetét: Isten hív bennünket, és várja válaszunkat. A liturgia először a kis Sámuel példáját állítja elénk, aki kisgyerekkora óta figyelmes volt Isten hívására. Szent Pál az Első Korintusi levélben arra buzdít bennünket, hogy váltsuk tettekre keresztény hivatásunkat.

Szent János evangélista elmondja az első tanítványok találkozását Jézussal. Felfigyelhetünk egy érdekes láncszerű reakcióra ennél az eseménynél: az első kettő, akik találkoztak Jézussal, hívnak másokat is, mi több, azt olvassuk, hogy András „elvitte” testvérét, Simon Pétert Jézushoz. Az „elvitte” ige arra enged következtetni, hogy Péter első hallásra valószínűleg nem igen lelkesedett a kilátásba helyezett találkozásért az újonnan megjelent tanítóval, úgyhogy Andrásnak kisebb nyomást kellett gyakorolnia Péterre. De amikor megtörtént a találkozás, Pétert lenyűgözte Jézus tekintete és személyisége, és Péter nála és vele maradt.

A lánc tovább folytatódik. Fülöp Natanaelt hívja, aki viszont cinizmussal hárítja el a hívást: „Jöhet valami jó Názáretből?” De a vasárnapi evangélium ezt már nem mondja el, pedig Natanael reakciója is tanulságos, mert ma sem hiányoznak a cinikusok, akik pl. azzal vádolják Jézust, hogy nem szüntette meg a rabszolgaságot és nem emelete fel szavát a nők egyenjogúsága mellett.

Az első tanítványok esetében ugyanis három magatartást figyelhetünk meg. Az első a két, önként Jézus nyomába szegődött tanítvány magatartása: ők aktív módon keresték Jézust, Jézus pedig hagyta magát megtalálni. Ez szép üzenet nekünk is: Isten nem játszik bújócskát velünk, aki őszinte szívvel keresi Őt, az meg is találja.

A második magatartást Péter testesíti meg. Kelletlenül ugyan, de hagyja magát rábeszélni másoktól, akik első kézből vett tapasztalat alapján tettek tanúságot Jézusról. Gyakran ez a mi helyzetünk is: más emberek hite ihlethet bennünket abban, hogy bennünk is felébredjen az Istenutáni vágy. Ezért állít elénk az Egyház példaképeket a Szentekben, hogy segítsenek bennünket a hit útján.

A harmadik magatartás Natanael cinizmusa. Sajnos, ma túl sok a cinikus ember, nemcsak a nem hívők, de néha a hívők körében is. Sajnálatos jelenség, de az Evangélium azt bizonyítja, hogy még az ilyeneket sem kerüli el a kegyelem, hanem Isten csendben, az élet különféle eseményein és megpróbáltatásain keresztül, készítgeti őket a hit befogadására.

Itt gondolhatunk hálával azokra, akik közvetítették felénk a hitet: sok esetben a nagyszülők, a szülők, a hitoktatók és sokan mások. De arra is gondolnunk kell, hogy mi is a hit közvetítői vagyunk, akik szóval és életünk példájával másokat Jézushoz vezethetünk.

„Vele maradni, vele lenni” - ez válik majd a tanítványok megkülönböztető jelévé. Igaz, itt még csak nála voltak, Jézus később majd azt várja el tőlük, hogy maradjanak benne. Tény azonban, hogy ez a rövid ideig tartó találkozás is annyira mély nyomot hagyott bennük, hogy most már ők maguk válnak hírvivőkké és hívnak másokat is, hogy találkozzanak Jézussal: András hívja Simont, Fülöp nógatja Nátánáelt.

A megtapasztalás, a személyes istenélmény keresztény mivoltunk alappillére és hordereje. Lehet, hogy mi is úgy lettünk keresztények, hogy más valaki beszélt Jézusról, vagy mert hívő szüleink megkereszteltettek bennünket. De keresztény mivoltunk csak akkor válik majd nagykorú hitté, ha személyes tapasztalat igazolja azt. Néha talán úgy véljük, nem is olyan nehéz dolog kereszténynek lenni, hiszen hol másutt találnánk oly nemes értékeket, mint keresztény vallásunkban? De minden ember életében bekövetkezik egy pillanat, amikor minden elmélet kevésnek bizonyul: csak a személyes tapasztalat által szerzett hit-bizonyosság marad meg.

Keresztény életünkben számtalan lehetőség van a Jézussal való személyes találkozásra. Vele találkozunk a szentségekben, imáinkban, jótetteinkben, lemondásunkban, szenvedésünkben, örömünkben és bánatunkban. Álljunk oda lélekben az első két tanítvány mellé és fontoljuk meg, tudjuk-e mi tulajdonképpen, hol lakik Jézus, hol tudjuk Őt megtalálni? És ha találkozunk vele és ránk kérdez, mit akarunk, vajon tudnánk-e neki válaszolni? Ha pedig netán pontosan most élnénk bizonytalanságban, sötétségben, ha életutunk most futott volna zsákutcába, akkor váljék az első tanítványok félénk kérdése halk imává, vagy könyörgő sikollyá bennünk: "Mester, hol lakol?". Biztosak lehetünk benne, hogy megnyugtató válasza nem marad el: "Jöjjetek, nézzétek meg.". S ebből tudjuk majd, hogy ma is itt van közöttünk, hogy nem költözött ki ebből a néha oly abszurdnak látszó világból és szívünk megtalálja azt a békét, amelyet az első tanítványok megtapasztaltak ott a Jordánon túl, Jézusnál.