P. Szentmártoni Mihály elmélkedése Urunk megkeresztelkedése ünnepére

A KERESZTÉNYSÉG, A NYITOTT MENNYORSZÁG VALLÁSA
(Iz 55, 1-11; 1Jn 5,1-9; Mk 1,7-11)
       Urunk megkeresztelkedésének ünnepén az első olvasmányban Izajás próféta szól hozzánk, és arra buzdít bennünket, hogy keressük az Urat, mert közel van, és mert bőkezű a megbocsátásban. Jó tudni, hogy Isten ma is közel van és hogy irgalma végtelen.
      A második olvasmányban Szent János apostol a Jézusba vetett hit erejéről biztosít bennünket, amely képes arra, hogy legyőzze a világot. Szent Jánosnál a „világ” kifejezés mindig az Isten ellen lázadó világot jelenti. Üzenete ma is aktuális, hiszen néha úgy tűnik, egyre több az Isten elleni lázadás a mai világban is.
      Szent Márk evangélista elmondja Jézus megkeresztelkedésének történetét, éspedig a rá jellemző tömörséggel. Beszámol a tényekről, és az olvasóra bízza, hogy döntse el, ki neki Jézus Krisztus?
      Urunk megkeresztelkedésének ünnepén első gondolatunk természetesen Jézus felé irányul, aki ezzel az eseménnyel nyilvánosan megkezdte messiási küldetését. Mégis, ebben az eseményben a főszereplő nem Jézus, hanem a Szentlélek Úristen, aki galamb alakjában leszállt rá és tanúságot tett mellette. Figyeljük meg, hogy a tanúságot nem a maga nevében tette, hanem az Atya nevében, aki kinyilvánította, hogy Jézus az Ő szeretett Fia, akiben kedve telik. Itt tehát a Szentháromság titkával találkozunk.
      Jézus megkeresztelkedése egészen egyszerűen kezdődik: Jézus ott állt a sorban a többi bűnössel együtt. Nem előzött meg senkit, nem kért semmiféle kiváltságot. A jelenlévők közül senki sem ismerte Őt, csak Keresztelő Szent János.
      Van azonban az evangéliumi jelenetben egy érdekes körülmény, amelyre Szent Márk evangélista hívja fel figyelmünket: Jézus megkeresztelkedésekor megnyílt az ég. A karácsonyi események során immár harmadszor hallunk a nyitott égről. Először Jézus születésekor, amikor is megnyílt az ég, angyalok szálltak le és énekelték Isten dicsőségét a pásztoroknak. Aztán  Szent István első vértanú megkövezésénél olvasunk arról, hogy István feltekintett az égre és a megnyílt égben látta Jézust az Atya jobbján.
      Az ősbűn óta az emberben megmaradt a kép, amint az angyal becsukta a földi paradicsom kapuját. A Megtestesülés új képe viszont a nyitott mennyország. A betlehemi Kisded puha kézzel kinyitotta az ég kapuját és lejött közénk. Mint minden kisgyerek, Ő is elfelejtette becsukni maga után az ajtót! Hogy ez így volt, tanúk rá az angyalok, akik kihasználták az alkalmat, kiröpültek a mennyországból egy kis földi kirándulásra, és boldogan énekelték a Glóriát!
      De nemcsak az angyalok tanúskodnak arról, hogy az ég kapuja nyitva van, hanem Szent István is: „Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, és látta az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján." Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból és megkövezték”. (ApCsel 7, 55-57).
      Szent Istvántól elvettek minden földi reményt, nem maradt senkije, aki megvédené gyilkosaitól. Szorongásában felnézett az égre és meglátta az egyetlen kiutat, a nyitott mennyországot. Kidobták szülővárosából, a földön jogtalan és hontalan lett, de új otthonra talált a mennyországban.
      Mi, mai keresztények vagyunk Szent István vértanú utódai, akik hirdetjük, hogy a mennyország kapuja nyitva van. Néha talán mi is hazátlannak, kitagadottnak érezzük magunkat ebben a világban, mint Szent István. Nem jogilag vagyunk kitagadottak, hanem emberileg, mert amit mi hirdetünk, az nem mindenkinek tetszik. Vannak, akik kinevetnek bennünket hitünkért, vannak, akik sajnálnak bennünket, hogy maradiak vagyunk, vannak, akik üldöznek bennünket. Ma is vannak olyan keresztény tanúk, akiket a világ annyira gyűlöl, hogy nem tudja őket másképpen elhallgattatni, mint hogy megöli őket. A „nyitott mennyország teológiája” arra buzdít bennünket, hogy amikor úgy érezzük, kilátástalan helyzetbe kerültünk, akkor emeljük fel szemünket az égre, és ott meglátjuk majd Jézust, amint mosolyogva néz le ránk a nyitott kapun keresztül.
      Urunk megkeresztelkedése egy egészen új Isten- és emberképet kínál: a mi Istenünk olyan Isten, aki nem fél lenézni a mennyország nyitott kapuján keresztül, hogy lássa emberi vergődésünket, mi hívők pedig minden pillanatban felnézhetünk hozzá az égre, hogy lássuk csendes, jóságos mosolyát, amellyel minket is azokkal a szavakkal bátorít, amelyekkel egyszülött Fiát mutatta be nekünk, vagyis, hogy mi is szeretett gyermekei vagyunk.