Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése a Karácsony utáni 2. vasárnapra

ISTENÉ AZ EMBER
(Sir 24, 1-4.8-12; Ef 1,3-6.15-18; Jn 1,1-18)
       Karácsony utáni második vasárnap első olvasmánya Sirák fia könyvéből vett szakasz, amely a bölcsességet úgy mutatja be, mint Isten küldöttjét, Isten ajándékát, amelyet annak küld, aki hajlandó azt befogadni. Isten ma is szeretettel küldi bölcsességét, rajtunk múlik, hogy befogadjuk-e, vagy inkább az evilági okosságot akarjuk.
       A második olvasmány Szent Pálnak az Efezusiaknak írt leveléből vett rész, amelyben az Apostol szintén a bölcsességet magasztalja, amelynek révén Isten kinyilatkoztatta üdvösségünk tervét, vagyis, hogy Krisztusban egyesít újra mindent. Ha hiszünk Jézusban, akkor bennünk is Isten bölcsessége nyilvánul meg.


      Az Evangélium Szent János nagyívelésű himnusza az Isteni Igéről, amely megtestesült és közöttünk lakozott. A három olvasmány közös üzenete, hogy Isten szólt hozzánk, kinyilatkoztatta bölcsességét, jóságát és emberszeretetét. "Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekévé legyenek." (Jn l, 9-12). Szent János evangélistának ez a kozmikus méretű meglátása magában hordozza az ember valóságát, tragédiáját és esélyét. Az ember valóságára utal az a kifejezés, hogy a „tulajdonába jött”, ami azt jelenti, hogy Istené az ember. De kifejezi az ember tragédiáját is, amikor azt mondja, hogy „övéi nem fogadták”; sajnos, az ember képes arra, hogy nemet mondjon Istennek és ezt a képességét saját kárára használta és használja is. A bűn, az Isten ellen lázadó "nem szolgálok" magatartás a mai ember tragédiájának is kiindulópontja. Végül Szent János rámutat az ember örök rendeltetésére, amikor kimondja, hogy a Megtestesült Ige „hatalmat adott arra, hogy ismét Isten gyermekei lehessünk", azaz, megnyitotta a hazafelé vezető utat.

      "Övéi közé jött...". Engedjük át magunkat ennek a gondolatnak: Istené vagyok. Tőle jöttünk, hozzá vágyunk vissza még akkor is, ha talán ezt nem érezzük, vagy egyenesen tagadjuk. Szívünk, lelkünk, vérünk, személyiségünk legmélyebb rétegei mind Isten után vágyódnak. A vallásosság tehát nem valami mellékes járulék az életünkben, hanem emberségünk lényegi meghatározója. Mindaz, amit az emberrel foglalkozó tudományok, a filozófia, pszichológia, szociológia elmondanak, kevés ahhoz, hogy megértsük az ember igazi lényegét. Ezt a lényeget csak a teológia képes kimondani: „az ember Isten titkára rányíló titok” - ahogyan ezt korunk nagy teológusa, Karl Rahner megfogalmazta. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy az ember képes arra, hogy meghallja a hozzá szóló és őt megszólító Isten szavát és képes hittel válaszolni az önmagát kinyilatkoztató Istennek.

      A keresztény ember az, aki megértette a hit hívását, aki olyan lénynek ismeri el magát, mint akit Isten történelmileg valóban megszólított, teremtményi mivolta és bűnös volta ellenére. De hol van itt tulajdonképpen az újdonság? Vajon az emberek nem hordozták magukban ősidők óta azt a tudatot, hogy nem maguktól lettek, hanem egy felsőbb lény teremtményei? Hiszen minden nép ősregéjében jelen van ez a gondolat, ismernek valamiféle teremtési őstörténetet. A jó szándékú pogány felismeri Istent a természetben. Ez tehát nem újdonság.
      Az sem újdonság, hogy tudatában vagyunk bűnös voltunknak. Tanú erre az a tény, hogy az ember ősidők óta imával és vezekléssel igyekezett kiengesztelni a megsértett istenségeket. Ha megfigyeljük a népek önmaguk bűnös voltára adott válaszát, mindenütt ugyanazt találjuk: az önmagát bűnösnek érző ember menekül Istentől: Ádám elbújik előle, Káin a pusztába menekül. A bűnös ember nem akar, mert nem mer találkozni Istennel.
      A Megtestesülés óta azonban éppen bűnös voltunk tudatában mehetünk Istenünk elé. Mert ilyeneknek ismert el bennünket és mondott magáénak. Jézus nyíltan kimondta, hogy a bűnösökért jött és azt tanította, hogy Isten úgy örül a hazatérő bűnösnek, mint a fiát hazaváró szülő. A kereszténység nagy üzenete, hogy bűneink tudatában is merünk Isten felé közeledni, mert tudjuk, nem üti homlokunkra a bűn bélyeget, amelytől Káin rettegett. Ehelyett a keresztségben homlokunkra írta az istengyermekség jegyét. Az, övé, Istené vagyunk: mindig, mindenütt, mindenkor, mindenhol és mindenestül.


      Isten hallgatása súlyos teherként nehezedett rá minden idők emberére. Az embert ősidőktől fogva foglalkoztatta az a kérdés, hogy milyen az Isten: jóságos Atya, vagy büntető Bíró, hozzánk hajló Szeretet, vagy közömbös Távolság? A Megtestesülésben Isten válaszolt mindezekre a kérdésekre. Tulajdonképpen nincs mit kérdeznünk Tőle, mert minden kérdésünkre már előre megadta a választ. Maga Jézus mondta tanítványainak a búcsú pillanatában, hogy ezentúl már nem kérdeznek majd Tőle semmit, hiszen maga az Atya szereti őket. Amikor az ember tudja, hogy szeretik, nem kérdez semmit. A szerelmesek nem faggatják egymást szeretetükről, hanem meg vannak győződve arról, hogy szeretetük kikezdhetetlen. Csak az, aki nem biztos abban, hogy szeretik, keres állandóan új jeleket és bizonyítékokat a másik szeretetéről. Mi hívő keresztények biztosak vagyunk abban, hogy szeret bennünket az Isten. Szent János evangélistával valljuk, hogy láttuk, és kézzel tapintottuk ezt a szeretetet, ezért minden kérdés fölösleges. Miért élünk? Miért halunk meg? Miért a szenvedés? Merre halad a világ? – ezek a kérdések a nemhívőket nyugtalanítják. Nekünk hívőknek minden egyes kérdésre ugyanaz a válasz cseng a fülünkben: „Szeret az Isten”. Ezt a választ adta mennyei Atyánk megtestesült Fiában.


      Jézus Isten Igéje. A vasárnapi liturgia alapvető üzenete, hogy Isten szólt hozzánk, megszólított bennünket és elmondott mindent magáról és rólunk. Magáról elmondta, hogy szerető Atya, hogy megbocsátó Irgalom és jóságos Hatalom. Rólunk pedig elmondta, hogy szeretett gyermekei vagyunk, hogy minden bűnre van bocsánat és hogy gondoskodik rólunk.