Reményik Sándor: Mi
mindíg búcsuzunk Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. Az éjtől reggel, a nappaltól
este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden
mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden
képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól,
mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől,
min megállt a lábunk. Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd
más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint
fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen
hagy az elhagyott táj, - Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom
néktek: Valamitől mi mindíg búcsuzunk.