A názáreti Jézus történetisége - P. Szabó Ferenc tanulmánya
2. rész

Előző alkalommal azt ismertettük, hogy mit mondanak a régi nem keresztény történeti források Jézus történetiségéről. Rávilágítottunk a Jézus-jelenség paradoxonára. Az első két században Jézus szinte teljesen távol van a profán történetírásból. Ugyanakkor rejtetten jelen van a történelemben, hiszen a kereszténység elterjedése lés a krisztusi hit hatástörténete csak úgy magyarázható, hogy a jelenség forrásánál egy történelmen túlmutató személyt tételezünk fel.

Említettük, hogy Jézus történetének tulajdonképpeni forrásai az újszövetségi iratok, elsősorban is az evangéliumok. Ez utóbbiak sajátos műfajt képeznek. Nem Jézus-életrajzok mai értelemben. A négy evangélista az első század apostoli igehirdetéséből merített, saját céljának megfelelően, sajátos teológiai célzattal dolgozta fel az apostoli hagyományt. A születő egyház a liturgia, a katekézis és a missziós tevékenyég során adott formát, egységet azoknak a mondásoknak, elbeszéléseknek, csodatörténeteknek, amelyek a keresztre feszített és feltámadt Jézus személyére és küldetésére vonatkoztak. Ma már katolikus szentírás tudósok is alkalmazhatják a történeti-kritikai módszert, sőt óvatosan a strukturalista módszert is (nem az ideológiát), de mindig ügyelni kell a történetiségre, az evangéliumok kialakulásának hármas lépcsőzetére (a Pápai Biblia Bizottság egy 1964-es instrukciója szerint).

1) Jézus prédikációja és az első tanúk.

2) Az apostolok igehirdetése és az első írások kialakulása (logia-gyűjtemények, csodaelbeszélések, szenvedéstörténet).

3) Az evangéliumok végleges megírása. Lényeges a történetiség (szaknyelven a diakrónia), mert az evangéliumok nem holt betűk gyűjteményei (amelyeknek szinkron olvasását/elemzését ateisták is végezhetik), hanem az ősegyház ölén születtek, az első apostoli tanúságtételek és igehirdetés alapján.

E bevezetés után egészen vázlatosan jelezzük azokat a tér-idő koordinátákat, fontosabb mozzanatokat, amelyek alapul szolgálhattak az evangéliumok megírásához. Természetes a bibliai segédtudományok (archeológia, egyháztörténelem, újabban a kumráni iratok) számos részletadattal szolgálnak.

Az evangéliumi hagyományt érdeklik a helyek, de az evangéliumi topográfiánál fontosabb a kronológia. Jézus születésének időpontjáról sokat vitatkoztak, főleg azért, mert a keresztény időszámításba kis hiba csúszott be. A VI. században Dionysios Exiguus Lukács evangéliumának kér adatát (Lk 3,1 és 3,23) vette alapul, amikor a Róma alapításától eltelt 753. évet vette időszámításunk kezdetének. Lukács 3, 23-ban ezt olvassuk: Jézus nyilvános fellépésekor „mintegy harminc esztendős volt. Itt csak hozzávetőleges megállapításról van szó. Dionysius egyszerűen ezt így vette: Jézus harminc éves volt Tiberius császár uralkodásának 15. évében. Tiberius uralkodásának 15. éve 28=29-re, vagy 27=28-ra esik, tehát itt is bizonytalanság van. Ha ezeket az adatokat összevetjük Lukács 2,1-el (Jézus születésének leírása kezdete), ahol azt olvassuk, hogy az Augustus császár által elrendelt első népszámlálás Quirinius szíriai kormányzó idejében történt, akkor arra az eredményre jutunk, hogy Jézus időszámításunk előtt 4-6 évvel született. Hangsúlyozzuk, hogy itt csak a VI. századi Dionysius téves számításáról van szó.

Jézus nyilvános működése két pillér, megkeresztelkedése és kereszthalála között feszül. Anélkül, hogy belebonyolódnánk a részletekbe, inkább csak jelzésszerűen utalunk bizonyos történeti támpontokra.

1) Jézus megkeresztelkedése és nyilvános fellépése. A szinoptikusok és János evangéliuma alapján egyaránt állíthatjuk, hogy Jézus egyes tanítványai Keresztelő János köréhez tartoztak, és hogy a mester Jézus fellépése idején a Jordán forrásvidékén működött. Nem messze innen, a Holt-tenger melletti Kumránban fontos iratokat fedeztek fel a második világháború után. Nemcsak a ószövetségi iratokat nagy mennyiségben, hanem az ott élt esszénus közösség szabályzatát és különböző iratait, amelyekből megismerhetjük azt a vallási irányt, lelkiséget, amely Keresztelő Jánost is befolyásolta.

2) Jézus, János evangéliuma szerint többször felment (a nagyobb ünnepekre) Jeruzsálembe, tehát nem csak Galileában működött, hanem bizonyos ideig Jeruzsálemben és a Jordánon túli vidéken is. Az evangéliumokból világos, hogy Heródes véget akart vetni Jézus galileai működésének. Jézus csodáinak és beszédeinek hatása forradalmasította a népet. A közrend felforgatásától féltek a hatóságok. Valójában a nép politikai felszabadítót vár, értetlenül áll Jézus személye és küldetése előtt. A János által leírt kenyérszaporítás után királlyá akarják tenni. A kafarnaumi beszéd után tanítványai közül is sokan visszahúzódnak. Jézus búcsút mond a galileai tömegnek. Xavier Léon-Dufour jezsuita exegéta szerint Jézus galileai működésének leírásában Máté közelíti meg legjobban az eredeti hagyományt, és ő jelzi leghelyesebben Jézus nyilvános működésének kronológiáját. Egyébként mindegyik szinoptikus állítja, hogy Jézus Keresztelő János lefejeztetése után Jézus, Heródestől, a „rókától” tartva, kicsit visszavonul. Márk 3,6 szerint a Heródes-pártiak meg akarták ölni Jézust. Ez a tény volt tehát a fő ok, hogy Jézus szakított Galileával.

3) Fontos fordulópont a Fülöp Cezáreájában történt epizód, Péter ünnepélyes vallomása. E vallomás után Jézus jelezni kezdi övéinek, hogy Jeruzsálembe kell mennie, ott megölik, de harmadnapra feltámad. Az apostolok értetlenül állnak a mester kijelentése előtt, még nem értik, hogy a Messiásnak szenvednie kell, de vele maradnak. Jézus továbbra is tesz csodákat, de nem beszél nagy néptömegekhez, óvatosabb lesz, nem akarja, hogy „órája” előtt vesztére törjenek. Még fel kell készítenie tanítványait a nagy próbára. A tömeg lelkesedése majd még egyszer kitör, amikor Jézus ünnepélyesen bevonul Jeruzsálembe.

4) Jézus szenvedéstörténete az evangélium legősibb magvához tartozik. János evangéliuma ennek leírásában több ponton eltér a szinoptikusokétól. De a lényeg mindegyik evangélistánál az, hogy megmutassa, kicsoda Jézus. Tehát János evangéliuma ebben megegyezik a szinoptikusokkal. Minden erre összpontosul: a vallási és világi hatóságok előtti vallatásnál, a megcsúfolásnál, a keresztre feszítésnél. Nem térünk ki itt az eltérések részleteire. Xavier Léon-Dufour, aki egy nagy tanulmányban részletesen tanulmányozta a szenvedéstörténetet, a különböző hagyományokat, így rekonstruálja az események valószínű sorrendjét: az elfogatás után az éj folyamán rövid vallatás Annásnál, Jézus megcsúfolása, Péter tagadása, hajnalban pedig Jézus megjelent a főtanács előtt a hivatalos helyiségben. Egy nehéz kérdés Jézus halálának időpontja. A szinoptikusok megegyeznek Jánossal abban, hogy Jézus pénteken halt meg. De eltérnek s húsvéti lakoma, utolsó vacsora időpontjának rögzítésében. János szerint a zsidó húsvét péntek este kezdődött, akkor, amikor Jézus meghalt. A szinoptikusok szerint Jézus szenvedése előestéjén, tehát csütörtökön este költötte el övéivel a pászkalakomát, amelynek keretében az Eucharisztiát alapította. A nehézségek megoldására több hipotézist dolgoztak ki a szakemberek. Egyet említünk.

Egy francia kutató hölgy, Mlle Jaubert a kumráni közösség dokumentumaira hivatkozva azt a hipotézist igyekezett bizonyítani, nem teljes sikerrel, hogy Jézus a kumráni esszénusok naptárát követte, amely az első hónap 14-re, szerda estére tette húsvétot, így szerda előestéjén, kedden tartotta a húsvéti lakomát. Az tény, hogy létezett a kettős naptár, és a zsidó húsvét kettős ünneplésére is vannak adatok.

Azt azonban nem bizonyította Mlle Jaubert, hogy Jézus tényleg a kumráni szekta naptárát követte. Léon-Dufour, aki megvizsgálta e kérdést, így következtet: addig is, amíg kielégítő megoldást nem találunk, a keresztény hagyománnyal elfogadjuk azt, hogy Jézus szenvedése előestéjén, csütörtökön nem a zsidó húsvéti rítust követte, de azt akarta, hogy az utolsó vacsora. az Eucharisztia alapítása húsvéti légkörben történjék.