45 éves a Liturgikus Konstitúció - Pákozdi István atya jegyzete
Szinte már egy egész
generáció felnőtt a II. Vatikáni Zsinat első és egyik legjelentősebb dokumentumának
hatása nyomán (1963. december 4-én hagyták jóvá és hirdették ki a „Sacrosanctum Concilium”
– Konstitúció a Szent Liturgiáról – zsinati dokumentumot). A végszavazáskor 2158 zsinati
atya szavazta meg pozitív igenléssel a szkémát, és mindössze 19 ellenszavazat volt.
A negyvenöt éves évforduló nem kerek jubileum, mégis alkalom arra, hogy újra meggyőződjünk
róla, a konstitúció nyomán végbement változásaival azt az irányt követi az Egyház,
amelyet a Zsinat kijelölt számára.
Az akkori nemzedék óriási várakozással,
lelkesedéssel és nagy megnyugvással vett minden apróbb, vagy nagyobb változtatást.
Gyerek voltam akkor, ministráltam, ma is jól emlékszem az átalakulás szinte minden
fázisára: a lépcsőima elmaradására, az új bűnbánati imádságok bevezetésére, az új
prefációkra, kánonokra, a fokozatosan megvalósuló népnyelvű liturgiára. A legkiemelkedőbb
változások ezek voltak: a nemzeti nyelv használatának előretörése, a formák, a szimbólumok
leegyszerűsítése, a liturgikus szövegek és a szentírási részeknek a korábbinál sokkal
gazdagabb választéka, a liturgia „logikusabbá” tétele, ha szabad ezzel a kifejezéssel
élni.
Az ún. zsinati nemzedék forradalmi változásként élte meg azokat a ma
már bagatellizálható változásokat, amelyek a sok száz éves, merev formák közül azokat
emelték ki, tisztították le és állították a hívő nép elé, amelyek valóban ősiek, fontosak,
a tiszta hit megvallásának elemei voltak. Két jelentős tényre szeretnék utalni – egyik
sem a szembemisézés vitatható, nem kifejezetten a zsinat által akart és előírt, mégis
igen gyakorlati értékű formájára. Az egyik a keresztelő kút „előhozatala” az elfeledettségből,
sok helyen már az oltár közelében, a szentélyben áll, és használják is Húsvétkor és
minden szentség kiszolgáltatáskor. A másik a Szentírás tudatosabb és bőségesebb használata,
ami most már odáig vezetett, hogy a Biblia-éve során külön állványra került a szentély
egy pontján, két gyertya és virágdíszítés közé, nem egyszer az Evangélium fölolvasása
után ide helyezik ki nyitva Isten írott üzenetét (ezt a legutóbbi őszi püspöki szinódus
is szorgalmazza). Mindez és sok más fejlődésnek indult egészséges liturgikus gyakorlat
nem lett volna, ha a "Sacrosanctum Concilium" nem születik meg 45 évvel ezelőtt. A
négy évtizedes fejlődés bizonyos újragondolásnak, a múlt értékeinek jobb megőrzése
szempontjából – a nyugodtabb átmenet megteremtéséért – helyt adott korrekcióknak is.
Nagy jelentőségű volt Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme című könyve, amely magyarul
is megjelent a Szent István Társulat kiadásában (2002-ben). Azóta a templomok keleteléséről
mondottakat maga a pápa kissé módosította. A közelmúltban XVI. Benedek pápa Motu propriója,
a „Summorum Pontificum” lehetőséget nyitott az 1962-es Missale legális használata
számára, azaz a Zsinat előtti miseforma bizonyos kritériumok melletti gyakorlatára.
Elég nagy volt a „füstje” ennek a döntésnek, ma már látszik, hogy a „lángja” sokkal
kisebb: még nagy világvárosokban is elenyésző erre az igény, nem is beszélve a latinul
tudó és a régi liturgiában járatos papok számáról. A múlt század hatvanas éveiben
már „kinőttnek és szűknek” megélt szokásokból, formákból mégis vannak olyanok, amelyek
időtállóknak tűnnek. Teljesen a Zsinat szellemében való, ha a népnyelvűek mellett
gyakrabban mondanak latin misét (az olvasmányok, a prédikáció kivételével), ha újra
felfedezik az egyház ősi, gregorián énekkincsét, ha az építészet és a képzőművészet
századoktól kialakított és megszentelt formáit újra használják, beépítik a megújulás
formái közé (szószék, hátsóoltár, miseruhák, gyertyatartók, füstölő stb). E szándék
érdekes próbálkozásainak lehetünk tanúi napjaink pápai liturgiáiban. Úgy tűnik a jelenlegi
pápa az új, zsinati liturgia keretei között szívesen nyúl vissza több olyan régi liturgikus
formához, amelynek helye van a gazdag lehetőségek tárházában (ilyen pl. a püspök tunicellája,
a szembenéző oltár gyertyatartói és keresztje, a pápai viselet egyes darabjai). Ma
már látjuk, hogy az akkori „zsinati láz” olyan volt, mint a fékevesztett, szenvedélyes
szerelem, több mindent fölégetett és elsöpört, elhirtelenkedett. Mégis ma már egészen
világos, nem a rombolás, hanem a mindig fiatal Egyház szeretete, szerelme volt ez!
A liturgia nagy magyarázójának, tudósának Romano Guardininek önéletrajzírásában olvassuk:
„a hívek kötelességszerű gyakorlatában szinte a legrosszabb az volt – a liturgia és
a népi jámborság kettészakadása –, amelyet nekem is később a mainzi Szent Kristóf
és Szent Ignác templomokban két hosszú éven át el kellett fogadnom, hogy mindennap
a kitett Oltáriszentség jelenlétében miséztem, miközben a hívek a rózsafűzért imádkozták.
Ennek a gyakorlatnak az értelmetlensége elviselhetetlen volt számomra, csak egy belső
sajnálkozással tudtam magam túltenni rajta, úgy, hogy érzéketlenné tettem magam iránta”.
Senki sem szólja meg ezért Guardinit, hogy uralkodott magán, és csak később lépett
a cselekvés mezejére. Éppen így a sok mindennel elégetlen zsinati atyák, püspökök,
a szakemberek, a zsinati változások felelősei.
Ma több mint négy évtized pezsgő
liturgikus élete után talán erre a nyugodt, higgadt, az előttünk járókkal együtt élő,
velük nem föltétlenül szakító, őket megértő, de velük együtt továbblépő egyházias
gondolkodásra van szükség. Kevésbé eufórikus, forradalmi, jövőbe látó ábrándozásra,
meggondolatlanságra, amely hajlamos a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni.
2002-ben, a zsinat megnyitásának 40. évfordulójára Kránitz Mihály szerkesztésében
megjelent a zsinati dokumentumok új, magyar kommentárja. A Liturgikus Konstitúció
magyarázatában erre az egyensúlyra törekedtem. Úgy gondolom, felelősségtudatra, józanságra
tanít a 45 éves zsinati dokumentum újraolvasása.