Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése az évközi 32. vasárnapra

A LATERÁNI BAZILIKA EGYETEMES ÜZENETE
(Ez 47,1-2.8-9.12; 1Kor 3,9c-11.16-17; Jn 2,13-22)

Az évközi harminckettedik vasárnapon a Lateráni Bazilika felszentelését ünnepeljük. Talán kissé furcsán hangzik, hogy egy templom évfordulója fontosabb – legalább is a liturgia szempontjából, - mint Jézus feltámadása, ami minden vasárnapnak a tartalma. De ne tévesszen meg bennünket a látszat. Mi nem egy épületet ünnepelünk, hanem az Egyházat. A Lateráni Bazilika, ugyanis „minden egyház anyja”.

A választott nép történelmében a templom fontos szerepet töltött be az izraeli nép önazonosságára vonatkozóan. Egy nép, egy törvény, egy templom – ezek voltak a nép hitének kifejezői. A templom Isten jelenlétének helye. Ennek az ószövetségi templomnak a helyébe lépett Jézus mint a világmindenség központja, mint Isten tartós jelenléte az emberek között. Szent Péter szerint a keresztény közösség szintén templom, azaz Isten jelenlétének a helye.

A szamaritánus asszonnyal folytatott beszélgetése során Jézus kifejtette, hogy a templomnak csak akkor van értelme, ha olyan hely, ahol „igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát” (vö. Jn 4,23).. Az első keresztények, akik végigszenvedték a keresztény üldöztetések borzalmait, szintén érezték annak szükségességét, hogy templomokat építhessenek. Ennek az örök emberi, majd jellegzetesen keresztény vágynak a megtestesítője a Lateráni Bazilika.
Mi ennek a megemlékezésnek a jelentősége az egyetemes Egyház szempontjából?

Vasárnap lélekben mindnyájan elzarándokolunk Rómába a Szentatyához, akinek a Lateráni Bazilika, mint Róma püspökének a székhelye. 215. november 9-én Szent Zefirino pápa szentelte fel a Lateráni Bazilikát. Ekkor még nem volt lehetséges a római falakon belül keresztény templomokat építeni, ezért Konstantinusz a városon kívül fekvő tulajdonából ajándékozott területet, hogy a pápa ott építse föl római székesegyházát. A templom felszentelésének napja nagy ünnep volt a római Egyház számára, de egyben az egyetemes Egyháznak is.
Ma azonban nem csupán egy történelmi eseményre emlékezünk, hanem Isten állandó jelenlétére közöttünk.


Tanulságos megfontolni azt is, hogyan születtek a történelem során a nagy székesegyházak, katedrálisok. Egy-egy katedrális egy egész nép hosszantartó, kitartó és türelmes munkája eredményeként jött létre. Ki-ki a saját tudása és tehetsége révén járult hozzá, mindezt pedig az egekbe tornyosuló hit ihlette, amint ezt a templomtornyok bizonyítják. Ezért egyetlen templom sem csak közönséges épület, hanem sok ember hitének, szeretetének és áldozatkészségének a tanúja. A Lateráni Bazilika felszentelésének ünnepe minderre felhívja figyelmünket, és arra buzdít bennünket, hogy felelősek vagyunk a templomainkért. Minden keresztény közösség feladata, hogy templomot építsen magának, nemcsak kőből valót, hanem mindenekelőtt lelki templomot, amely élő emberek közössége, akik között ott lakik az Isten.


A Katolikus Egyház Katekizmusa bemutatja, hogyan viszonyult Jézus a jeruzsálemi templomhoz. Izraelben sokak számára úgy tűnt, hogy Jézus a választott nép alapvető intézményei ellen lépett fel. Ilyenek: a Törvény valamennyi előírása, valamint a farizeusok számára a szájhagyomány értelmezése iránti engedelmesség; a jeruzsálemi Templomnak, mint szent helynek – ahol Isten különleges módon lakik – központi jellege; az egy Istenbe vetett hit, akinek dicsőségében egyetlen ember sem tud osztozni. (576. szám).


Ezzel ellentétben, Jézus az Őt megelőző prófétákhoz hasonlóan a legteljesebb tiszteletet tanúsított a jeruzsálemi templom iránt. A születése utáni negyvenedik napon József és Mária bemutatták Őt a templomban. Tizenkét éves korában elhatározta; hogy a templomban marad, hogy emlékeztesse szüleit: Atyja dolgaiban kell fáradoznia. Rejtett életében évenként legalább egyszer, húsvét ünnepén fölment Jeruzsálembe, a templomba, nyilvános életének ritmusát pedig a nagy zsidó ünnepekre Jeruzsálembe vivő zarándokútjai határozták meg (583. szám)..


Jézus a templomba, mint az Istennel való találkozás kivételes helyére ment fel. Számára a templom Atyjának hajléka, az imádság háza és felháborodott, hogy külső előcsarnoka a kufárkodás helye lett. A kereskedőket Atyja iránti féltő szeretetből űzte ki: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványai emlékeztek az Írás szavára: „Emészt a házadért való buzgalom” (Zsolt 69,10; Jn 2, 16-17). Feltámadása után az apostolok egyfajta vallásos tiszteletet őriztek meg a templom iránt. (584. szám).


Ez felénk is kérdés és üzenet. A kérdés ez: „Mit jelent nekünk a templom?” Sajnos, sok mai templom mintha elveszítette volna szakrális jellegét, egyre kevésbé imaház, hanem inkább liturgikus csarnoknak mondható. Sok templomot mise után be is zárnak. Múlt nyáron egy portugál pap végigjárta Európát és meglepődve vette tudomásul, hogy napközben alig talált nyitott templomot. Ezért felhívta a papokat, hogy indítsanak egy kezdeményezést, mely szerint 24 órán keresztül nyitva tartják templomukat. Az első 10 nyitott templom tapasztalata igen pozitívnak bizonyult, még éjféltájt is voltak emberek, akik bementek egy-egy templomba imádkozni. Az üzenet pedig ez: Minden templom, legyen az bármennyire is szegényes, „fatornyú kis falusi templom”, ahogy népiesen szoktuk mondani, Isten háza, amelybe mindig vallásos tisztelettel kell belépnünk.