Fejlődő teremtés - P. Szabó Ferenc SJ jegyzete az evolúcióról

A belga jezsuiták folyóirata, a Nouvelle Revue Théologique nemrég érdekes tanulmányt közölt ezzel a címmel: „Teremtés és evolúció XVI. Benedek eszmevilágában.”A szerző több idézetet hoz Ratzinger bíboros írásaiból, majd XVI. Benedek megnyilatkozásaiból, amelyekben a pápa vitatkozik pl. Jacques Monod Nobel-díjas ateista biológussal is, Véletlen és szükségszerűség” c. könyvéről.A szerző közben emlékeztet II. János Pál híres 1996-os beszédére, amelyben a Pápai Akadémia tagjaihoz szólva – a Galilei-ügy kapcsán – a Biblia helyes, nem szó szerinti értelmezéséről beszélt, és kijelentette, hogy az evolúció-elmélet ma már nem puszta hipotézis.
Ratzinger pápa elődje vonalában maradva beiktatási miséjén mondott homíliájában, 2005. április 24-én többek között ezeket mondta: „Nem vagyunk a véletlen termékei, az evolúciónak van értelme. Valamennyien Isten gondolatának gyümölcsei vagyunk. Mindannyiunkat Ő akarta, Ő szerette, mindegyikünk szükséges.” 2005. augusztus 15-i homíliájában pedig kijelentette: „Amikor az ember már csupán a vak evolúció terméke, akkor lehet használni és visszaélni vele. Ezt megerősítette korunk tapasztalata.”
 XVI. Benedek elutasítja a ma, főleg Amerikában terjedő, ún. „kreacionizmust”, amely kizárja az evolúciót, ugyanakkor erősen bírálja azt az evolucionista elméletet, amely kendőzi hiányosságait. A tudománynak el kell ismernie korlátait, miként a hitnek is hagynia kell, hogy a tudományos felfedezések kérdéseket tegyenek fel neki.Az említett idézetek azt sejtetik, következtet a Nouvelle Revue Théologique szerzője, hogy XVI. Benedek reméli, hogy Teilhard de Chardin példájára sikerül összebékítenie a teológiai észt a tudományos ésszel, hidat vernie a hit és a természettudomány között.
A „fejlődő teremtés” kifejezést a jezsuita tudós, Pierre Teilhard de Chardin tette népszerűvé, megfordítva Henri Bergson filozófus „Teremtő fejlődés” (Évolution créatrice) könyvcímét. Teilhard már a két háború között megfogalmazta intuícióit az evolúcióról, hangoztatva, hogy a teremtő isteni erő mozgatja a felfelé ívelő fejlődést, amely lényegében tág értelemben vett „tudat” (a dolgok benseje) növekedése párhuzamosan az anyag bonyolódásával egészen az emberi agyig. Az ősrobbanástól az egyetemes fejlődés – a kozmosz és az élet fejlődése – az öntudatra ébredt emberig ível, aki az evolúció nyílhegye, a fejlődő mindenség virága. De az emberré válással nincs vége a fejlődésnek: most már a szellem szférájában folytatódik az összpontosulás: a planetizáció (ma azt mondjuk: globalizáció) lehetővé teszi az egyre sűrűsödő kapcsolatteremtést, az együttgondolkodást és az emberiség egységesülését. De ez nem történik automatikusan; le kell dönteni az önzés válaszfalait, legyőzni az állatias ösztönöket, az agresszivitást, széthúzást, mert különben elpusztítjuk egymást. Teilhard hangsúlyozza: szükség van arra, hogy egy már létező, transzcendens Ómega Pont, vagyis a Feltámadt Krisztus „amorizálja”, szeretettel hassa át az önző, széthúzó, szeretetre önmagától nem képes embertömeget. Igazában a fejlődés folytatódik természetfeletti síkon is Krisztus Titokzatos Testében, ha az emberek megnyílnak a Feltámadott Lelkének, a szeretetnek.
A teremtés Isten örök aktusa, amely a létbe helyezi, és létben tartja mindazt, ami létezik; transzcendens, vagyis létet adó tett. Teilhard is elfogadta ezt az értelmezést: a világ létében függ Istentől. Teilhard intuícióját aztán még filozófiailag és teológiailag továbbfejlesztette rendtársa, a német Karl Rahner, aki megmagyarázta, hogy a fejlődés során önfelülmúlás történik, amikor léttöbblet keletkezik.
A fejlődő teremtésben minden létre jövés valami igazán újat, tehát létnövekedést, léttöbbletet jelent (különben nem beszélhetnénk igazi fejlődésről!). – Amikor világunkban egyik létezőből egy másik létrejön (az eredet és növekedés esetében egyaránt), mindig önfelülmúlás történik, és több lét jelenik meg. Ez a létnövekedés, mint olyan, végső elemzésben Istentől jön, és egyedül Tőle, jóllehet Isten transzcendens: teremtő oksága a világban működő okokon (másodlagos okokon) keresztül hat.
A cikk szerzője, Vincent Aucante befejezésül egy szép szakaszt idéz Benedek pápa 2006. húsvét vigíliáján mondott beszédéből: „Krisztus feltámadása – ha az evolúció-elmélet szókészletét alkalmazhatjuk – a legnagyobb „mutáció”, abszolút értelemben a legdöntőbb ugrás egy teljesen új dimenzióban, ami valaha is megtörtént az élet hosszú történetében és kibontakozásában: egészen új minőségű ugrás, amely minket és az egész történelmet érinti.”