Halottak napja – titkok találkozási pontja – P. Szentmártoni Mihály elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Halottak napja az emberi valóság legkomolyabb titkaira hívja fel figyelmünket. Halál és élet – ez a két gondolat fonódik össze az olvasmányokban. Az Isten utáni vágy ennek az emléknapnak az igazi tartalma. Az Evangéliumban Jézus az élet kenyereként állítja magát elénk, és arról biztosít bennünket, hogy az Atya akarata, hogy örök életünk legyen.

Izajás próféta a messiási lakoma példázatával ecseteli a halál utáni életet. A próféta fontos meglátása, hogy Isten semmisíti meg a halált, nem mi. Ez azért aktuális gondolat, mert ma egyre többet lehet hallani, hogy az orvostudomány egy napon képes lesz megoldani az élet és halál titkát, minek következtében meghosszabbíthatja földi életünket. De ezzel még nem semmisítette meg a halált.

Szent Pál a Rómaiaknak írt levelében a reményről beszél és ezt a reményt pontosan a halál gondolatával köti össze: „Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5, 8). Jó tudni, hogy Isten ma is így szeret bennünket, hiszen tudjuk és érezzük, hogy bűnösök vagyunk.

Az Evangéliumban Szent János továbbítja felénk Jézus megnyugtató szavait, hogy feltámaszt majd bennünket az utolsó napon, és nekünk ajándékozza az örök életet. Ennél a pontnál azonban meg kell állnunk. Halottak napján mindenekelőtt a halálra kell gondolnunk és nem az életre. Húsvét a feltámadás ünnepe; Mindenszentek az örök boldogság ünnepe. Halottak napja nem ünnep, hanem emlékeztető arra, hogy a feltámadás és az örök élet kapuja a halál, amely könyörtelenül vár bennünket. Ennek nem lehet örülni. Valamikor a halál gondolata erősebben jelen volt a szentbeszédekben éppúgy, mint a liturgiában. A gyászmiséket fekete miseruhában mondta a pap, ami utalás volt a halál komolyságára. Ma a halálról ritkábban beszélünk, ha igen, akkor is igen tompított hangnemben. Inkább a feltámadásról, az örök életről igyekszünk elmondani valamit a gyászoló családtagoknak, semmint a halál komolyságáról beszélni.

Pedig a halál igen komoly valóság. Korunk egyik nagy teológusa mondta, hogy gyanúsnak tart minden olyan kijelentést, miszerint valaki nem fél a haláltól. Szerinte az illető nem sokat értett meg sem a kereszténységből, sem a halálból. Így érvelt: ha az én Uram, Jézus Krisztus elszenvedte a halálfélelmet, akkor a halál a legtragikusabb valóság, mert minden emberi értékünk megsemmisítése. E valóság komolyságából semmit sem vesz el a feltámadásba vetett hit. A megfigyelések arra utalnak, hogy nem minden hívő képes Istenbe vetett mély hittel elfogadni a halál gondolatát, igen gyakran csak az elkerülhetetlen valóságba való belenyugvásról van szó.

Az Úr Jézus nem szüntette meg a halált. A halál megmaradt megfejthetetlen, ijesztő titoknak. De ez a titok másként nézett ki Jézus halála és feltámadása előtt és másként utána. Jézus nem törölte el a halált, de új tartalommal töltötte azt meg: saját halála révén belevitte a halálba a szeretetet. Ezért a halál, amelynek önmagában nincs semmi értelme, olyan valósággá vált, amelybe beköltözött a szeretet. Halottak napja ezért az élet és a halál, a bűn és a szeretet, az ember és az Isten titkának találkozási pontja.