Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése az évk. 30. vasárnapra

KÉT SZERETET TALÁLKOZÁSA
(Kiv 22,20-26; 1 Tessz 1,5c-10; Mt 22,34-40)

Az évközi harmincadik vasárnap első olvasmánya a Kivonulás könyvéből vett szakasz, amelyben azt olvassuk, hogy Isten a szegények és elnyomottak pártján áll. Jó tudni azt, hogy Isten ma is ilyen, csak arra vigyázzunk, nehogy saját magunkat mindig az elnyomottak kategóriájában lássuk, hanem néha fontoljuk meg azt is, hogy esetleg mi nyomunk el másokat és ez esetben nem hivatkozhatunk Istenre.
A második olvasmányban Szent Pál apostol dicséri a tesszalonikai hívek hitét, amelynek révén példaképpé lettek mások számára is. Jó tudni, hogy a szent szövegek nem csak gyengeségeinkre mutatnak rá, hanem elismerik erényeinket is.

Az Evangéliumban, amely Szent Máté tollából vett szakasz, egy furcsa helyzettel találjuk magunkat szemben: egy tudós ember kérdez Jézustól olyasvalamit, amire előre tudja a választ. Azt kérdezi Jézustól, melyik a főparancs a törvényben? Furcsa kérdés, hiszen a kérdező, lévén törvénytudó, pontosan ezt tanította másoknak. Az újdonság Jézus válaszában az, hogy Jézus válaszként nem egy parancsot nevezett meg, hanem kettőt, egymás mellé állítva azokat. Az első az Isten iránti szeretet, de szorosan csatolódik hozzá a másik is, az embertárs iránti szeretet. Ennek az igazságnak tulajdonképpen két arculata van: az első az, hogy nem lehet szeretni Istent, ha nem szeretjük az embereket, a másik pedig az, hogy nem lehet szeretni az embereket, ha nem szeretjük az Istent! Ez a második arculat ma mintha elhomályosult volna sok ember tudatában.

Olyan világban élünk, amely ellenséges magatartást tanúsít az emberrel szemben: a törvényhozók elképesztő könnyedséggel legalizálják az abortuszt, az esetleges fogyatékos magzatokat nem kívánt elemeknek nyilvánítják, az öregek teherré váltak ezért fontolóra kell venni az eutanázia lehetőségeit, stb. Hol vannak ennek az ellenséges magatartásnak a gyökerei? A választ kérdésünkre megadja a mostani evangéliumi szakasz: ha valaki nem ismeri el Isten uralmát és fennhatóságát, akkor nem tud mit kezdeni az emberrel és az emberi méltósággal sem.

A Katolikus Egyház Katekizmusa ünnepélyes kijelentéssel kezdődik: Az Isten utáni vágyódás az ember szívébe van írva, hiszen Isten teremtette és az Istenért teremtetett. Isten szüntelenül vonzza őt önmaga felé és az ember csak Istenben talál rá az igazságra és boldogságra, amelyet állandóan keres (27. szám). Ha azonban belenézünk a mai ember szívébe és lelkébe, esetleg felmerül bennünk a gyanú, hogy ez a kiolthatatlan vágy bizony eléggé háttérbe szorult. Vágyakozik-e még ténylegesen a mai ember Isten után, benne keresi-e a boldogságot és az élet értelmét? Nem kellenek ide tudós társadalomtudományos vagy lélektani elemzések és felmérések, a mindennapi élet tanúsítja, hogy a vallás perem jelenséggé vált nemcsak a társadalomban, a kultúrában és a politikában, hanem egyéni szinten is, úgyhogy az emberek nem a lelki, hanem az evilági értékekben keresik boldogságukat.

E jelenség okait lehet elemezni sokféle nézőpont szerint, de a legtömörebb megfogalmazást VI. Pál pápa adta meg a Második Vatikáni Zsinat záróülésén, amikor így rajzolta meg a modern világ lelki szegénységét: “Az emberré lett Istenbe vetett hit vallását felcserélte az emberbe vetett hit, aki istenné nyilvánította ki magát!” A kereszténység nagy újdonsága az volt, amiről a mostani evangéliumi szakaszban olvasunk: Jézus kinyilvánította, hogy Isten és az ember nem él két világban, hanem egymásba fonódva pereg az életük, ugyanabban az erőtérben élnek, hogy egy modern képet használjunk. Ez a két szeretet, Isten emberszeretete és az ember Istenszeretete eggyé fonódott Jézus Krisztusban.

Van ennek az evangéliumi jelenetnek egy vigasztaló üzenete: megmutatja azt is, hogyan kell szeretni Istent. A régi időkben, Krisztus eljövetele előtt, az embereket állandóan az a gondolat foglalkoztatta, hogyan mutassák ki Isten iránti szeretetüket. Volt, aki anyagi javait áldozta Istennek, mint Káin és Ábel, volt, aki nagy vezekléssel igyekezett kimutatni Isten iránti szeretetét, mint Dávid király, a pogányok még saját gyermekeiket is képesek voltak feláldozni bálványaik előtt, de sohasem voltak biztosak abban, hogy ezzel ténylegesen kimutatták Isten iránti szeretetüket. Jézus megtanított bennünket arra, hogy van egy biztos út, amelyen járva kimutathatjuk Isten iránti szeretetünket: az embertárs iránti szeretet útja. Ez az út mindenki számára járható és ahhoz, hogy rátaláljunk embertársunkra, aki igényli szeretetünket, nem kell a szomszédba menni, mert esetleg ott él velünk egyazon fedél alatt, mint családtag, vagy ott dolgozik velünk ugyanabban a gyárban, ugyanabban az irodában, mint munkatárs. Isten szeretete rajtuk keresztül jut el hozzánk és a miénk is Istenhez. A szeretet kettős parancsa tehát egységet alkot, találkozási pontjuk pedig Jézus Krisztus személye. Ezért az igazi humanizmus alapja az embert szerető Istenbe vetett hit.