Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése az évk. 29. vasárnapra

ISTEN HÍVÁSA ÁLLANDÓ
(Iz 45,1.4-6; 1 Tessz 1,1-5b; Mt 22,15-21)

Az évközi huszonkilencedik vasárnap olvasmányai némi nehézséget okozhatnak egy „lelki táplálékot nyújtandó” homília kidolgozásában. Talán nem igen tudunk mit kezdeni a perzsa Círusszal, de még bajosabb vigasztaló gondolatokat kiolvasni a császárnak kijáró adópénzből. Mégis, ha a sorok között is olvasunk és tágabb szövegösszefüggésbe állítjuk az olvasmányokat, akkor gazdag lelki kincstárat találunk. Közös gondolatként talán Isten hívását jelölhetnénk meg, amit megpróbálunk a következő módon kiolvasni a három olvasmányból.


Izajás próféta Círusz érdekében jövendöl: elmondja, hogy Isten választotta őt ki, hogy rajta keresztül dicsőítse nevét. Ebben az állításban Isten jósága tündöklik, aki akkor is szereti az embert, ha az nem ismeri Őt, amint ezt Círuszról megtudjuk: „bár nem ismersz, mégis felövezlek”. Ugyan ki ne ismerne magára Isten e csendes, kissé talán szomorkás szemrehányásában? Mindannyian elővételezett jóságának "kölcsönéből" élünk, ezért mindaz, amit mi adunk neki, már törlesztés, visszafizetés, de Ő erre nem tart számot. Ez a gondolat megadhatja a kulcsot az evangéliumi jelenet értelmezéséhez is, amikor az adófizetésről van szó.


A kiválasztottság témája, ill. Isten ingyenes szeretetének motívuma újra megjelenik a Tesszalonikiaknak írt első levélben: Mi tudjuk, Istentől szeretett testvéreim, hogy választottak vagytok. Ez minden hívőre vonatkozik: maga a tény, hogy megismertük Krisztust azt bizonyítja, hogy Isten kiválasztott és meghívott bennünket az Evangélium hirdetésére. Szent Pál ezt a küldetést igyekszik tudatosítani a tesszalonikai hívekben és valamennyiünkben: a hit ajándéka sohasem csak "magánügy", lelki kedvtelés, hanem feladat és küldetés. Pontosan ezt nem voltak képesek megérteni a farizeusok, akiket Jézus erőteljes szavakkal bélyegez meg az Evangéliumban, ti. hogy Isten szeretete nem mérhető emberi kategóriákban. Hogy ezt az üzenetet megértsük, ne tévesszen meg bennünket az eset „evilágisága”. Az adófizetés sohasem volt jó szívvel vállalt hazafias kötelesség, kicsit valahogy mindig úgy érezzük, jogtalanul veszik el tőlünk keservesen megkeresett filléreinket. Így nem lesz nehéz beleélnünk magunkat a Jézushoz forduló elégedetlenek lelki állapotába, annál is inkább, mert adott esetben az adóbehajtó a gyűlölt hódító volt.


De nemcsak az adóval vagyunk így, sok minden másról az életben szintén úgy hisszük, igazságtalanul ránk rótt teher, kényszer. Ez lehet pl. a házasság felbonthatatlansága, ha valaki azt hangoztatja, hogy mennyire kegyetlen az Egyház, mikor megköveteli a halálig való hűséget. Hasonló módon gondolkodnak azok is, akik úgy vélik, a Pápa tiltja a fogamzásgátlást, elítéli a homoszexualitást, stb. Itt egy alig burkolt csúsztatásról van szó, mivel az ilyen gondolkodásmód nem jutott el a valódi, érett erkölcs szintjére. Bár az Evangélium elsősorban nem erkölcstan, ebben az evangéliumi jelenetben Jézus katekézise egy igen fontos erkölcsi igazságra hívja fel figyelmünket: vannak valóságok, amiket nem kell megparancsolni vagy megtiltani, mivel azok a dolog természetéből adódnak.


Hogy miről van szó, azt megérthetjük egy egyszerű, a mindennapi életből ellesett megfigyelésből. Talán minden édesanya megélte már, hogy amikor kisgyermekét, aki játékába merülve építi a kockaházat, ebédre hívja a kicsi így válaszol: „csak egy pillanat anyuka, még nem kész a ház!”, azaz a gyermek érzi, hogy a megkezdett munka, jelen esetben a házépítés, megkívánja, hogy ő azt befejezze. Hasonló módon, a házasság természetéből fakad a hűség; amikor ugyanis két ember házasságra lép, akkor egy olyan új valóság jön létre, ami már nem áll az egyes felek hatalmában, meghaladja őket és saját, belső természetéből fakadó erkölcsi törvényekkel rendelkezik. Ezért ha a házasság válságba jut, akkor a megoldás nem a válás, hanem a házasság újjáépítése.


Elmélkedésünket még egy lépéssel tovább vihetjük: hasonló dolog történik keresztény mivoltunkban is. Nem mi magunk választottuk a kereszténységet, hanem krisztusi meghívásként kaptuk. Amikor elfogadtuk, igent mondtunk rá, akkor már nem vagyunk ura hitünknek, hanem szolgája, kezdődik a küldetés, ami nem csak örömöt jelent, hanem lemondást és keresztvállalást is.
Ez az Evangélium első tekintetre az emberi szív álnokságáról szól, de ez ne tévesszen meg bennünket. Jézus válasza annyira meglepte a farizeusokat, hogy megszégyenítve elsomfordáltak. Vajon mi volt az, ami ennyire meglepte őket? Talán az, hogy Jézus nem osztotta az általános véleményt, miszerint az adóeltitkolás adott esetben nemcsak megengedett, hanem hazafias cselekedetnek is minősíthető? Ez nem elégséges lélektani magyarázat a hideg zuhany élményére. A farizeusok valószínűleg azt is megértették, amit Jézus ugyan burkoltan, de érthetően tudtukra adott: „Ti Istennel szemben is úgy viselkedtek, mint a császárral szemben: benne nem a jóságos, nagylelkű, szerető Atyát látjátok, hanem a kényurat, akit azért szolgáltok, mert féltek tőle, mert jutalmat vártok el tőle, rabszolga lélekkel közeledtek feléje!” Mindannyiunkhoz intézett felhívás ez, hogy vizsgáljuk felül Istenképünket ill. saját lelki világunkat, hogyan közeledünk Isten felé: szeretettel, vagy szolgalélekkel?