„Az evangéliumi remény erejében XII. Piusz a lehető legtöbb zsidó életét mentette meg” – így emlékezett elődjére XVI. Benedek pápa

Október 9-én délelőtt a Szentatya szentmisét mutatott be a Szent Péter bazilikában, az 50 évvel ezelőtt elhunyt Eugenio Pacelli pápa lelki üdvéért. A szertartáson, amelyen a pápával koncelebráltak a szinódusi atyák, XVI. Benedek felidézte előde fáradhatatlan elkötelezettségét a békéért, az üldözöttek, különösen a zsidók védelmében kifejtett tevékenységét. A totalitarizmusok és világháborúk idején Isten Szolgája, XII. Piusz arról tett tanúságot, hogy Krisztus az ember egyetlen reménye.

A Szentatya hangsúlyozta Pacelli pápa tanításának rendkívüli időszerűségét, amely továbbra is biztos vonatkozási pontot jelent a hívek számára. A szentmise után XVI. Benedek lement a vatikáni altemplomba, ahol imába mélyedt XII. Piusz sírja előtt.
„Ráhagyatkozni Isten irgalmasságára” – ez a magatartás jellemezte Eugenio Pacelli hosszú egyházi szolgálatát, amely 1901-ben, XIII. Leó idején kezdődött, majd Szent X. Piusz, XV. Benedek és XI. Piusz alatt folytatódott. XII. Piusz bátran és türelemmel merített a bibliai szövegekből péteri szolgálata során, amelyre a második világháború vérzivataros éveiben, majd az azt követő, nem kevésbé összetett időszakban került sor, amelyet a történelem jelentőségteljesen a „hidegháború” névvel illetett.

„Miserere mei Deus, secundum magnam misericordiam tuam” – „Könyörülj rajtam Isten, nagy irgalmasságod szerint” - ezzel a zsoltároskönyvből vett idézettel kezdte végrendeletét XII. Piusz – mondta homíliájában XVI. Benedek. Szüntelenül átadta magát az irgalmas Istennek. Ő volt az elmúlt század utolsó római születésű pápája. Családját szoros szálak fűzték a Szentszékhez. Németországban, ahol először Münchenben, majd Berlinben apostoli nunciusként szolgált 1929-ig, kiváló emléket hagyott maga után. Együttműködött XV. Benedekkel a „hasztalan mészárlás”, az első világháború beszüntetésére törekedve. Már a kezdetekben felismerte a nemzeti szocializmus rettenetes ideológiája által jelentett veszélyt, annak antiszemita és katolikus ellenes gyökereit.

Eugenio Pacelli-t 1929 decemberében kreálta bíborossá a pápa, majd államtitkárává nevezte ki. A totalitarizmusok által megjelölt korban, kilenc éven át volt XI. Pius hűséges munkatársa, aki a fasizmust, a nácizmust és a szovjet kommunizmust a következő enciklikákban ítélte el: „Non abbiamo bisogno” – Nincs rá szükségünk, „Mit Brennender Sorge” (égető gonddal) és a „Divini Redemptoris” - Isteni Megváltó körlevelében.
XII. Piusz pápaságának legnehezebb pillanataiban, amikor úgy látta, hogy minden emberi bizonyosság megfogyatkozott, erősen érezte szükségességét, hogy csatlakozzon Krisztushoz, aki az egyetlen soha el nem múló bizonyosság. Isten Szava így világossággá vált életútján, amelyen előrehaladva megvigasztalta a kitelepítetteket és üldözötteket, letörölte a fájdalom könnyeit és elsiratta a háború számtalan áldozatát. Krisztus az ember egyetlen valódi reménye, csak őbenne bízva nyílhat meg az emberi szív a gyűlöletet legyőző szeretetnek – mondta homíliájában XVI. Benedek. Ennek a tudata végig elkísérte XII. Piuszt péteri szolgálatában. Pápasága éppen akkor kezdődött, amikor Európa és az egész világ felett sűrűsödni kezdtek egy új világkonfliktus fenyegető felhői, amelyeket minden lehetséges eszközzel megkísérelt elhárítani. 1939. augusztus 24-én mondott rádióbeszédében így kiáltott: „Azonnali a veszély, de még van idő. Semmi sem vész el a békével, de minden elveszhet a háborúval”.

A háborúban nyilvánvalóvá vált Róma iránti szeretete. Erről tanúskodott buzgó karitatív tevékenysége, amelyet az üldözöttek érdekében végzett vallásra, etnikai hovatartozásra, nemzetiségre, politikai álláspontra való tekintet nélkül. Amikor a város megszállás alá került, többször is tanácsolták neki, hogy hagyja el a Vatikánt, de mindig határozottan válaszolt: „Nem hagyom el Rómát és helyemet, még ha meg is kell halnom”. Szemtanúk szerint saját akaratából megvonta magától az élelmet, a fűtést, a kényelmet, hogy osztozzon a bombázásoktól és a háborútól sújtott emberek sorsában. 1942-ben mondott karácsonyi rádióüzenetében fájdalomtól megtört hanggal szólt azokról a százezrekről, akik ártatlanul, pusztán nemzetiségük, vagy származásuk miatt halálra vagy lassú pusztulásra voltak ítélve. Beszédében világos utalást tett a zsidók deportálására és módszeres kiirtására. Gyakran titokban és csöndben cselekedett, figyelembe véve az összetett történelmi időszak konkrét helyzeteit. Megérezte, hogy csak így kerülheti el a még rosszabbat és így mentheti meg a lehető legtöbb zsidó életét. A háború végén és halálakor a zsidóság legmagasabb rangú képviselőitől is számos és egyhangú hálás köszönet érkezett ezekért a tetteiért – mondta a pápa, idézve Golda Meir akkori izraeli külügyminiszter szavait, aki így írt Pacelli pápa halálakor: „Amikor a legszörnyűbb vértanúság sújtotta népünket, a tíz évig tartó náci terror idején, a pápa felemelte szavát az áldozatok érdekében. Siratjuk a béke egy nagy szolgálójának elveszítését”.

Sajnos ugyanakkor nem mindig felhőtlen a XII. Piusz alakjának történelmi értékelése – állapította meg XVI. Benedek, rámutatva, hogy Pacelli pápa számos szempontból a II. vatikáni zsinat előfutára volt. „Mystici Corporis” k. enciklikája a „Lumen Gentium” k. dogmatikai konstitúció alapját jelentette. A „Divino Afflante Spiritu” k. enciklikája a bibliai szövegek kutatásának, a „Mediator Dei” k. körlevele pedig a liturgikus mozgalomnak adott új lendületet. Pacelli pápa ugyancsak megújította a missziós tevékenységet is és előmozdította a világiak szerepét az egyházi életben. XVI. Benedek homíliájában Isten Szolgája, XII. Piusz boldoggá avatási eljárása szerencsés előrehaladásáért imádkozott, majd emlékeztetett rá, hogy előde eszményképe az életszentség volt, és ezt hirdette mindenkinek.

Benedek pápa végül még utalt rá, hogy előde 1950-ben hirdette ki Mária mennybevételének dogmáját. A Szűzanyát a biztos remény jeleként mutatta fel az emberiségnek. XII. Piusz ma is arra szólít fel bennünket, hogy bizalommal fohászkodjunk Máriához: egyre inkább értékeljük a földi életet, és tekintetünket fordítsuk mindnyájunk végső elrendeltetése, az örök élet felé.