Október 2-a a Szent
Őrangyalok liturgikus emléknapja. Az ünnep alkalmából Ulbrich András szavalja el a
verset. Egy lélek állt az Isten közelébe' S az örök napsugárban reszketett És
fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj! Valaki ott lenn meg akar születni, Neked
szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le
kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint
bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!" S
szólt a lélek: "Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit
vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom
búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell
szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget, A meghasonlás örök köntösét, A
nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng,
mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely
megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!" És szólt az Isten szigorún:
"Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán
te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S
jobban becsülni meg az örök fészket!" S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún
indult a kapu felé, De onnan visszafordult: "Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó
volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha
csak egy percre, ha csak mint egy álmot." S felelt az Úr: "Menj és keresd!
Lehet, hogy megtalálod."