60 éves az Egyházak Világtanácsa- P. Szabó Ferenc jegyzete
Augusztus 28-án az
amszterdami új templomban (Nieuwe Kerk) istentisztelettel emlékeztek meg az Egyházak
Világtanácsa (Ökumenikus Tanácsa) megalakulásának 60. évfordulójáról. Ugyanebben a
templomban tartották ugyanis 1948. augusztus 23-án a Világtanács alakuló közgyűlésének
istentiszteletét. Akkor 147 tagegyház vett részt az ünnepségen, ma már 35o protestáns,
anglikán, ortodox. ókatolikus és régi keleti egyház tartozik a szervezethez. Amelynek
jelenlegi titkára Samuel Kobia kenyai metodista lelkész. A római katolikus egyház
nem tagja a Világtanácsnak, de főleg a II. vatikáni zsinat óta szoros kapcsolatot
tart fenn vele az Egységtitkárság, ill. újabban a Keresztény Egység Pápai Tanácsa
révén. (Kathpress, 28. 08. 2008) Az ökumenikus mozgalom eredetét általában a XX.
század elejére teszik. A protestáns missziós munka tapasztalata (Indiában) az volt,
hogy a keresztények megosztottsága, a tanításbeli és vallásgyakorlatbeli különbségek
erősen akadályozzák az evangélium terjesztését. Az 1910-ben, Edinburghban tartott
protestáns Nemzetközi Missziós Konferencián Ezt több küldött szóvá tette, hangsúlyozva,
hogy Krisztus szándéka szerint egységnek kell lenni a tanításban és a szentségek közösségében.
Az itt elhangzott elvi megállapításokat az első világháború után gyakorlati tettek
követték. Az egyházak közös szervezetének létrehozását már 1917-ben Uppsalában, Söderblom
érsek sürgette. 1920-ban pedig a konstantinápolyi pátriárka ajánlotta valamennyi egyházhoz
írt levelében, hogy az egyházak egyesüljenek valamilyen közösségi szervezetben. Az
ökumenikus mozgalom két ágának, a gyakorlati kereszténység és a hitbeli egység konferenciái
egyengették az ökumenikus tanács létrehozásának útját. Az 1937-es edinburghi határozat
nyomán Temple anglikán érsek vette kezébe az ügyet. 1938-ban Utrechtben megalakult
a leendő tanács 14 tagból álló szervezőbizottsága, de csak a háború után, 1948-ban
Amszterdamban alakult meg az Egyházak Világtanácsa.. Az alakuló ülésen elfogadott
alkotmány szerint az Egyházak Ökumenikus Tanácsa (EÖT) „azon egyházak testvéri társulása
(fellowship) , amelyek elfogadják a mi Urunkat, Jézus Krisztust mint Istent és Üdvözítőt.”
Ezt a minimális hitvallást 1961-ben Új Delhiben az ortodox delegátusok és több protestáns
képviselő javaslatára úgy bővítették ki, hogy a szövegben említés történik a Szentháromságról,
valamint arról is, hogy Krisztus megvallása a Szentíráson alapul. Az új szöveg szerint
az ÖT „azon egyházak társulása, amelyek a Szentírás szerint Istennek és Üdvözítőnek
vallják Urunkat, Jézus Krisztust. És az a törekvésük, hogy válaszoljanak közös hivatásukra
az egy Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek dicsőségére.” Az EÖT tehát pozitív
keresztény hitvalláson alapul, de nem egyház, nem szuperegyház, hanem egyházak testvéri
társulása (fellowship). A működési szabályzat leírja a felvételekhez alkalmazott kritériumokat.
Az „egyház” kifejezés meghatározatlan marad, mert nincs leírva az egyház mivolta,
bár a szövegösszefüggésből kiolvasható, hogy, hogy a tagság feltételez bizonyos egyháztani
alaptételeket. A tagegyházak függetlenek maradnak, tehát joguk van elfogadni vagy
visszautasítani az EÖT nyilatkozatait, döntéseit, határozatait. 1950-ben a központi
bizottság torontói határozata pontosabban meghatározta a tagegyházaknak az ÖT-hoz
való viszonyát. A szövegek elismerik, hogy az egyház bizonyos elemei mindegyik egyházban
megtalálhatók, és ez az egyházközi párbeszédnek és az egységkeresésnek nélkülözhetetlen
alapja. 1952-ben Lundban elfogadták a következő Krisztus-központú elvet: „Ha igyekszünk
közelebb jutni Krisztushoz, egymáshoz is közelebb jutunk.” E „konvergens” módszerrel
kibontakozott az Ökumenikus párbeszéd, amelyben a zsinat óta a katolikus egyház is
részt vesz, bár – mint mondtuk – még nem tagja az Ökumenikus Tanácsnak. „Ennek a módszernek
köszönhető – állapítja meg Békés Gellért bencés teológus -, hogy legalábbis a hit
néhány alapvető kérdésében, mint milyen pl. Krisztus és az egyház viszonya, a Szentírás
és a szenthagyomány összetartozása, keresztség, Eucharisztia és papi szolgálat, bizonyos
egyetértés jöhetett létre. A hitbeli egység négy konferenciája (Montreal 1963,
Leuven 1971, Accra 1974, Lima 1982) és az Ökumenikus Tanács négy közgyűlése (Uppsala
1968, Nairobi 1975, Vancouver 1983, Camberra 1991) e nélkül eredménytelen lett volna,
és e nélkül a II. vatikáni zsinaton a római katolikus egyház sem kapcsolódhatott volna
partnerként az egyházközi dialógusba. Ez a módszer tette ugyanis lehetővé, hogy a
teológusok valóban azt keressék, ami összeköti az egyházakat, s nem azt, ami szétválasztja
őket. (…) Ha az egyházak újra meg akarják találni a teljes közösségüket – s az ökumenikus
mozgalommal voltaképpen ezt akarják – azt csakis Krisztus személyében találhatják
meg ő az egyház egységének forrása és központja.”) Békés G. OSB: Krisztusban mindnyájan
egy, 1993, 121-122.)