„A régi és az új egyaránt része az egyház liturgikus kincsestárának” – interjú a pápa fő-ceremóniamesterével

A laicizmusára büszke Franciaországban is nagy érdeklődés előzi meg a pápa közelgő apostoli látogatását. Az egyik legrangosabb napilap, a „Le Figaro” szeptember 7-i, vasárnapi számában hosszú interjú jelent meg Guido Marini prelátussal, a Pápai Liturgikus Szertartások Hivatalának vezetőjével. A beszélgetés azokra a „kulisszatitkokra” derít fényt, amelyek felkeltik a katolikus liturgiában járatlan olvasók érdeklődését.

Bemutatja Guido Marini 43 éves olasz prelátust, akit a Szentatya 2007. októberében nevezett ki fő-ceremóniamesterévé. Feladata, hogy másodpercnyi pontossággal megtervezze a pápai szertartást, kiválassza a megfelelő liturgikus öltözékeket, kellékeket, az énekeket, a használandó kelyhet, nem feledkezve meg a rítushoz illő gesztusokról sem. A szertartásmester mindig két lépésre van a pápától, tehát szüntelenül a figyelem középpontjában áll, nemcsak liturgikus, hanem főleg mediatikus szempontból. Sokak szemében az új ceremóniamester képviseli a hagyományhoz való visszatérést. Az utóbbi hónapokban ugyanis a pápai miséken liturgikus „újítások” tanúi lehettünk, olyan elemek tértek vissza, amelyek feledésbe merültek az elmúlt években. A liturgiában pedig a legjelentéktelenebbnek tűnő jelkép is mély tartalommal bír– állapítja meg a „Le Figaro” c. francia napilap.

Szombaton délelőtt a párizsiak, vasárnap és hétfőn mindazok, akik követik a lourdes-i szentmisét, nem lepődnek majd meg, hogy a pápa szájba áldoztatja a térdeplő híveket, kivéve természetesen a fogyatékkal élőket. Másik példa, hogy XVI. Benedek nem használja állandó jelleggel II. János Pál híres ezüst pásztorbotját, amely egy feszületben végződik, és amelyet az 1997-ben elhunyt nápolyi művész, Lello Scorzelli alkotott a 60-as években VI. Pál számára. Ratzinger pápa pásztorbotját egy görögkereszt díszíti, corpus nélkül, amelyet az 1846 és 78 között uralkodott IX. Piusz használt. A pápai miséken az oltár közepére visszatért egy impozáns kereszt, amelyet II. János Pál pápasága idején a televíziós közvetítésekre hivatkozva távolítottak el.

Újdonság az is, hogy a több ezer konszekrált ostyát nem kerámiából, hanem nemesfémből készült cibóriumba helyezik. A Szentatya palliuma pedig szélesebb, mint amelyet elődje viselt. Nagyobb ünnepekre előkerült az az ősi, gazdagon díszített püspöksüveg is, amely a vatikáni kincstárban aludta álmát, és bizonyos alkalmakkor ismét központi helyet foglal el a pápai trón.
A sok újdonság egyeseket megnyugtat, másokat viszont aggodalommal tölt el, attól félve, hogy „múltba való visszatérésről van szó”, különös tekintettel a térden állva áldozás kérdésére. A „Le Figaro” újságírója a Szent Péter térre néző vatikáni irodájában kereste fel Guido Marini prelátust, aki a következő magyarázatot adta:

„XVI. Benedek pápa hangsúlyozni kívánja, hogy a katolikus egyházban a szentáldozásra vonatkozó normák ma is érvényben vannak. Feledésbe merült ugyanis, hogy a kézben való áldozás mondhatni kivételes eset. Egyfajta engedmény, amelyet a Szentszék azoknak a püspöki konferenciáknak ad, akik erre bejelentik igényüket. XVI. Benedek jobban szereti a szájba történő áldoztatást, de ez nem jelenti azt, hogy a másik mód, a kézbe áldozás nem lenne ugyanolyan érvényes. A szájba áldozás rávilágít az Eucharisztiában lévő valós jelenlét igazságára. Könnyebben bevezeti a híveket a misztériumba. Fontos szempontokról van szó, amelyekhez ma ismét vissza kell térnünk”.

Nem „pápai szeszélyről” van tehát szó. A liturgikus formák fejlődése része XVI. Benedek tudatos törekvésének és ezt több alkalommal is világosan kifejtette: célja, hogy liturgikus szintézist teremtsen VI. Pál miséje és azok között az elemek között, amelyekkel a hagyomány ezt gazdagíthatja. XVI. Benedek nem egyfajta új, liturgikus háború ösvényein kíván végighaladni, hanem a „pedagógia”, a „nevelés” és a „türelem” útját választja. Nem forradalmat akar, hanem példát mutatva törekszik bepótolni azokat a hiányosságokat, amelyekre mindig is rámutatott a hetvenes évek liturgikus reformjában. Ezek közé tartozik a csöndes áhítat, a „sacrum”, a szent érzésének elveszítése, a liturgikus szertartás „kozmikus” jellege. A liturgiában ugyanis mind a katolikus, mind az ortodox teológia szerint, Fia megtestesülése révén maga Isten jelenik meg a felszentelt ostyában”.

Nem a régi és az új közötti harcról van szó, még kevésbé beszélhetünk a zsinat előtti és a zsinat utáni liturgia szembeállításáról. Ez a fajta ideológiai problematika ma már túlhaladott. A régi és az új egyaránt része az egyház liturgikus kincsestárának. A liturgikus szertartás a szent misztérium, a keresztre feszített és feltámadt Úr ünneplése. A mi feladatunk, hogy a liturgikus örökségben megtaláljuk a folytonosságot éppen a „sacrum” szolgálatában. Nincs tehát szakítás az előző szertartásokkal. Ami a pápai trónt illetve a régi püspöksüveget illeti, használatuk nem rendszeres, csak bizonyos ünnepekre korlátozódik – emlékeztet rá interjújában Guido Marini prelátus, a pápa fő-szertartásmestere.

A „Le Figaro” cikkírója hozzáteszi, hogy ez a „lágy” liturgikus reform, bármennyire is jelképes, szilárdan gyökerezik XVI. Benedek gondolkodásában és ezt soha nem rejtette véka alá. Önéletrajzi írásában, amely az 1927-től 77-ig terjedő időszakra vonatkozik, többek között ezt olvashatjuk: „Meggyőződésem, hogy az egyház mai válsága nagymértékben függ a liturgia széthullásától. Szükségünk van egy új liturgikus mozgalomra, amely valóban utat nyit a II. vatikáni zsinat öröksége számára”.

Jean-Marie Guénois, a „Le Figaro” újságírója P. Federico Lombardi szentszéki szóvivő szavaival zárja cikkét:
„Tartózkodni kell azoktól az értelmezésektől, amelyek néhány tény alapján végleges következtetésekhez vezetnének. Minden arra utal, hogy ma kezdetét vette ez az ’új liturgikus mozgalom’, amely úgy tűnik, XVI. Benedek pápa egyik prioritása. A Szentatya nem akarja ezt az irányzatot szabályok útján elrendelni, hanem a példa erejével arra törekszik, hogy a katolikusok egyre inkább értékeljék a szent dolgok, a „sacrum” iránti érzéket.