P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése: Jézus becsületessége
Az évközi huszonkettedik
vasárnap első olvasmánya Jeremiás próféta megrendítő vallomása arról, mennyi szenvedést
hozott neki a prófétai küldetés. Ez ma is aktuális üzenet: hitünk nemcsak az öröm
forrása, hanem néha arra is késznek kell lennünk, hogy kicsúfolnak érte bennünket. A
második olvasmány Szent Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből vett két soros szenvedélyes
buzdítás, hogy gondolkodásunkban ne hasonuljunk ehhez a világhoz, hanem minden gondolatunk
és viselkedésünk mércéje Isten akarata legyen. Szent Máté evangéliumában arról
olvasunk, hogy Jézus megjövendöli szenvedését, amit azonban Péter nem akar elfogadni.
Nem állhatjuk meg, hogy a mostani evangéliumi jelenetet olvasva ne emlékezzünk a múlt
vasárnapi evangéliumra. Ott arról volt szó, hogy Péter kitűnőre vizsgázott, amikor
megvallotta: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”. Péter nagyszerű hitvallását úgy
minősítettük akkor, hogy Péter kitűnőre vizsgázott. Nos, ezúttal Péter csúnyán megbukott
egy másik vizsgán: nem volt képes megérteni, miért kellene Jézusnak szenvednie. Jézus
nemcsak, hogy „nagy szamárnak” mondta Pétert, mint a tanárok szokták nevezni a bukott
diákot, hanem egyenesen sátánnak minősítette őt. Péter esete több dologra figyelmeztet
bennünket. Gondolhatunk arra, hogy Jézust követni csak úgy lehet, hogy ha felvesszük
a keresztet. Arra is gondolhatunk, hogy Jézust követni csak megosztatlan szívvel lehet.
Van azonban ennek az evangéliumi jelenetnek egy harmadik üzenete is, amelynél érdemes
lesz elidőzni: Jézus becsületessége. Jézust senki sem vádolhatta meg azzal, hogy
hitegette volna követőit. Mindig, amikor valakit meghívott, valamiképpen tudtára adta,
hogy ennek ára van. Lukács evangéliumában több ilyen esetről olvasunk. (Lk 9,57-62).
Amint mentek az úton, valaki megszólította: „Követlek, bárhová mész is.” Jézus azonban
figyelmeztette: „A rókáknak vackuk van, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának
nincs hová fejét lehajtania”. Jézus lényegében azt mondta ennek a jó szándékú embernek,
hogy fontolja meg jól, hajlandó-e vállalni a nehézségeket, megfizetni azt az árat,
amelyet a tanítványi életstílus megkövetel. Ez ma is érvényes, hisz kereszténynek
lenni nem „gyerekjáték”. Nem biztos, hogy szívességet tesznek az Egyháznak azok, akik
azt hangoztatják, hogy erkölcsi elvárásai túl magasak. Az Egyházban nem a számok számítanak,
hanem a minőség. Lukács evangélista beszámol egy másik esetről is, amikor valaki
felkínálkozott tanítványnak, de előbb szeretett volna elbúcsúzni a családjától, visszatérni
házába, mintegy elsiratni a múltját. Ennek Jézus egy ősigazsággal válaszolt: egyetlen
szántó sem képes egyenes barázdát vágni, ha hátratekintget. Vannak emberek, akiknek
a szíve valahogy mindig a múltban kóborol. Ezek sohasem mennek előre egyenes úton,
hanem állandóan a régi szép időket siratják vissza. A keresztény alapmagatartás viszont
a remény: a jövőre, a feltámadásra, az örökkévalóságra való odafigyelés. Jézus
a végsőkig becsületes volt az emberekkel szemben: senkinek sem ígért könnyű életet,
hanem majdnem túlzott realizmussal ecsetelte a tanítványi sors követelményeit. Ennek
kapcsán szeretnénk feltenni a kérdést: Mi a becsületesség? A becsületességet túl
gyakran lefokozzuk puszta erkölcsi magatartásra, de az sokkal több annál. A becsületesség
lelki minőség és egy tágabb keretbe ágyazódik bele: olyan értékek képezik hátterét,
amelyekért érdemes élni, vagy ha kell, meg is halni. Egyes pedagógusok pontosan abban
látják a mai társadalom „becstelenségét”, hogy már nem fogad el kikezdhetetlen értékeket,
megfellebbezhetetlen igazságokat és semmit sem tart szentnek. A becsületesség alapja
viszont az élet tiszteletben tartása, amely nem a „mi találmányunk”, hanem Isten ajándéka.
Becsületesen nem lehet viselkedni másképpen, csak úgy, hogy az ember becsületesen
él. Pontosan erre tanít Jézus példája, aki maradéktalanul felvállalta az Atya által
neki szánt küldetést és ezt a végső következményekig – a keresztig, a halálig – magáénak
vallotta. A becsületesség tehát emberségünk minőségének mércéje és mutatója.
A becsületes élet vezérelve nem az evangéliumi esztelen újgazdag hivalkodása, hogy
mivel mindene megvan, élvezheti az életet, hanem szent Pálnak a fiatal Timóteushoz
intézett buzdítása, hogy őrizze meg a rábízott kincset (1Tim, 6,20). A házastárs –
ránk bízott kincs, a papi hivatás – ránk bízott kincs… Szent Pál ezt így vonatkoztatta
magára: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam” (2Tim
4,7), amit mi viszont így fordítanánk le: „becsületesen éltem”. Csak úgy érdemes élni,
hogy az ember élete végén kimondhassa ezt a nagyszerű mondatot: „A jó harcot megharcoltam”.