Magyar ferences misszió Kínában –
Kálmán Peregrin atya ismertetője

A Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár gyűjteményének igazgatója felidézi a misszió csaknem 80 évvel ezelőtt kezdődött történetét.

Ezekben a hetekben az egész világ olimpiai játékok miatt figyel Kínára, közel 80 évvel ezelőtt azonban a magyar egyház számára más miatt volt fontos e távol keleti ország. 1929. szeptemberében ugyanis magyar ferencesek indultat Kínába: P. Károlyi Bernát (1892-1954) vezetésével: Erdős Apollinár (1897-1967), Tyukodi Lúcián (1901-1982), Tóth Titusz (1884-1960), Scheibl Szabin (1895-1931), Gunszt Ede (1902-1978), Baráth Bendek (1900-1989) Ferenczy Ipoly (1906-1967) és Szemmáry Szergiusz.


A missziósok útját országszerte nagyszabású propaganda: ünnepségek és prédikációk előzték meg, hogy utazási költségeiket összekoldulhassák. Az idősebb hallgatók talán még emlékeznek a kínai missziósképekre, missziósfüzetekre, amelyek bevétele a magyar ferences hittérítők kint létét fedezte. A kínai karitászmunka segítését szolgálta a keresztszülői mozgalom is, amikor egy-egy magyarországi keresztény adományt adott egy kínai gyermek felnevelésére, kínai gyerek pedig hálából az őt segítő magyar keresztnevét vette fel a keresztségben. Mindezekből jól látható, hogy a magyar ferencesek és az 1933-ban hozzájuk csatlakozó Szatmári Irgalmas Nővérek missziósmunkájának első terepe a szociálisháló megteremtése, a karitászmunka volt.


Éjjelenként összeszedték az elhagyott és így halálraítélt csecsemőket, akiknek árvaházat létesítettek. Orvosi rendelőt, iskolát, szegénykonyhát alapítottak. A felnövekvő gyermekeket megtanították írni-olvasni, az állandó háborúskodások közepette pedig ellátták a sebesülteket, kimentek a magánházakhoz, és gondozták a sufnikba száműzött vagy a városok utcáin, a városfalak mentén vergődő haldoklókat. Ezek a munkaterületek nyitottak lehetőséget a hit terjesztésére, a halál előtti keresztelésekre, a felnövekvő nemzedék hitoktatására.

A magyar misszionáriusok első csoportjából P. Lúcián, fr. Titusz és fr. Szabin a hankoui szeminárium életébe kapcsolódott be. Lúcián atya tanított, Szabin testvér a gazdaságot vezette, Titusz testvér pedig szabó volt. Fr. Scheibel Szabin 1931. március 28-án, Kapisztrán Szent János ünnepén halt meg Kínában, a szentség hírében.

1931-ben a magyar ferencesek véglegesen is letelepedtek Paokingban. A misszió intézményi hátterének kiépítése után munkájuk nyomán a keresztények száma 366-ról 601-re emelkedett. Az új missziós-telepeken házat vásároltak, ahová a már megkereszteltek közül befogadtak egy-egy katekéta családot, amelynek feje egyben a kis keresztény közösség vezetője, oktatója is volt a misszionáriusok távollétében.

Az embertelen szegénység miatt ebben az időben az egyház való tartozás – a katolikusoktól érkező támogatás miatt –, egyben megélhetési érdek is volt. A hit hirdetőinek gyakran kellet azzal szembesülniük, ha elmaradt az ingyen konyha, megszűnt a misére járás is, de még a katekéták is kiforgatták őket azokból a házakból, amelyekbe befogadást nyertek.

A misszióscsoporthoz később csatlakozott az 50-es évek Magyarországáról is ismert Lombos László és Gábris Grácián is. László atyát a Szentszék 1938-ban apostoli prefektussá nevezete ki, ami azt jelentette, hogy a paokingi magyar misszió elérte azt a stabilitást, amely később már egy egyházmegyei struktúra kiépítésére is alkalmas lett volna. Ezt megakadályozta, hogy a második világháború idején a misszióstelep szinten minden épülete a harcok martaléka lett.

Lombos László 1948-ban, a katolikus iskolák államosításának hírére visszautazott Magyarországra, hogy a „felszabaduló” szerzetesi erőket, meghívja a távoli Kína misszionálására. A kiépülő kommunista rezsim azonban már nem engedte vissza a távoli országba. Jövetelekor számos emléket, fényképet és levéltári dokumentumot hozott magával, ami ma a korabeli Kína szinte kizárólagos dokumentációja hazánkban. Jegyzeti alapján a Paokingi Apostoli Prefektúra történetét is megírta, ez 2005-ben magyar nyelven is megjelent.

Mao Ce-tung 1949-es előretörését követően a külföldi misszionáriusok, így a magyar ferencesek és irgalmas nővérek élete is lehetetlenné vált. Ettől kezdve állandó bebörtönzések, vagyonelkobzások, zsarolás között éltek, a dühödt rombolás szinte mindenüket felélte. A borzalmak súlyát mutatja, hogy a kommunisták a gyerekekkel árultatták el szüleik állítólagos vétkeit, és erre a gyermekek büszkék is voltak, mint hazafias tettekre.

1949. május 20-án sok megaláztatás után a ferenceseket és a nővéreket is kiutasították Kínából, és Honkongba toloncolták. Az eseményeket Thun Albin örökítette meg, A magyar misszió végnapjai Kínában c. munkájában. A misszionáriusok később Amerikában telepedtek le, ahol a magyarok lelki gondozását végezték a 90-es évek közepéig.

Most, az olimpia napjaiban úgy tekintünk ezekre a rendtársainkra és a Szatmári Irgalmas Nővérekre, mint a hit bajnokaira, akik az irgalmas szeretet cselekedetein keresztül vitték közelebb a kínaiakhoz Isten jóságát, akiknek imája és példája – reményeink szerint – ma is segíti a kínai egyház egységét, teljes szabadságának visszanyerését.