„A keresztény humanizmus megálmodója”– P. Szabó Ferenc méltatja Szolzsenyicin életművét
2008. augusztus 3-án Moszkvában 89 éves korában elhunyt a Nobel-díjas író, korunk
egyik legkiemelkedőbb szelleme, Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin. Amikor 1973-ban
külföldön megjelent A GULAG szigetvilág c. műve, és leleplezte a szovjet totalitarizmus
elrettentő arcát, sokan, kommunisták is, kezdtek kiábrándulni a félreismert „valós
szocializmusból”, bár sok baloldali értelmiségi igyekezett eltusolni vagy egyenesen
tagadni a valóságot. Mert Szolzsenyicin, aki 1945 és 1956 között tizenegy évet töltött
szovjet börtönökben és munkatáborokban, saját tapasztalatai alapján írta meg – 227
volt fogoly segítségével - regényszerű dokumentációját. 1970-ben korábbi műveiért
(Ivan Gyeniszovics egy napja, A pokol tornáca, Rákosztály) megkapta az irodalmi Nobel-díjat.
A GULAG miatt megfosztották szovjet állampolgárságától és kiutasították az országból.
Két
évtizedet az Egyesült Államokban töltött, nem mintha naiv módon lelkesedett volna
az amerikai kapitalizmusért. Vidéken élt, alkotott. Éles kritikával illette az egész
nyugati civilizációt. A Berlini fal leomlása, majd a bolsevizmus bukása után 1990-ben
visszakapta állampolgárságát, és 1994-ben visszatért hazájába. Vonaton hosszú utazásokat
tett Oroszországban. Bírálta az új orosz rendszert, amely Nyugatot utánozza, oligarchiája
korrupt, működik a maffia, az ország elszakad a nemzeti hagyományoktól. A hívő ortodox
keresztény, aki kicsit próféta is volt, mint Dosztojevszkij, Oroszország feltámasztásáról
álmodott, a keresztény humanizmust akarta megvalósítani, amelyet Nyugat és hazája
is elárult. 1993 őszén erről folytatott hosszú beszélgetést II. János Pállal.
Utolsó
nagy műve, amelyen hat évig dolgozott: Két évszázad együtt, amely magyarul két kötetben
Együtt címmel jelent meg 2004-2005-ben. E hatalmas történelmi esszé az oroszok és
a zsidók konfliktusokkal terhelt kapcsolatát dolgozza fel nagy tárgyilagossággal.
Az első kötet a XVIII. század végétől 1917-ig a cári birodalom időszakát, a második
1917-től a Szovjetunió évtizedeit. Egyesek jogtalanul antiszemitizmussal vádolták,
mások viszont azért bírálták, mivel olyan mértéktartó volt a zsidókérdésben. Putyin
meglátogatta Moszkva melletti lakásán, és védelmébe vette, amikor ezeket mondta neki:
„Ön nem fogadta el sohasem a kompromisszumot, mindig erőteljesen védte saját eszméit.
Ön vitathatatlan erkölcsi tekintély és példaképe a nép és a haza önzetlen és szenvedélyes
szolgálatának az állampolgárok több nemzedékén keresztül”. A bolsevizmus megbukott,
de ma is emlékezhetünk Szolzsenyicin GULAG-jának egyik utolsó fejezetcímére:” A vezetők
változtak, a GULAG szigetcsoport maradt.” Itt arról ír, hogy Sztálin 1953-ban meghalt,
de a GULAG maradt, sőt bizonyos szempontból keményebb lett az élet a koncentrációs
táborokban.
Amikor 1976-ban a párizsi „Seuil” kiadónál megjelent „A GULAG
szigetvilág” harmadik kötete, ezt a szöveget olvashattuk a hátsó borítón: „Íme
harmadik és utolsó kötete annak a műnek, mely elpusztíthatatlan emlékművet állít a
szovjet totalitárius rendszer utolsó szakasza több millió áldozatának és utódainak.
Azt mutatja be, hogy negyed századdal az után, hogy a forradalom eltörölte, visszaállították
az orosz kényszermunkát, amelyet hamarosan összemostak a politikai foglyok ún. különleges
táboraival, akiknek számokat kellett hordaniuk ruháikon, mint a náci táborok foglyainak.
Igen, alig néhány évvel a Nürnbergi per után, amikor az emberiség fellélegzett: „Ez
soha többé nem történik meg!”, tovább működött a vörös totalitárius rendszer.
Ugyancsak
a harmadik kötet vége felé írja: „Minden fontos eseménynek a sorsa a szovjet társadalomban
egyike a következő kettőnek: vagy elhallgatják, vagy hazugságba burkolják. Így történt
a GULAG-gal is…” Kicsit később ugyanott ezt olvassuk: „Ó baloldali, nyugati gondolkodók,
akik annyira szerelmesek vagytok a szabadságba! Ó baloldali aktivisták! Ó amerikai,
német és francia haladó egyetemisták! Mindez még nem elég nektek. Mindazt, amit e
könyvben írtam, semmibe sem veszitek. Csak akkor értitek meg, ha majd egy napon hirtelen
kezeteket hátrakötve visznek benneteket is a mi GULAG-unkra.”
Nyugati kommunisták
és baloldali értelmiségiek jó része még az 1956-os magyar szabadságharc eltiprása
után sem ébredt fel, és a GULAG-ot pamfletnek tartotta. Emlékezzünk csak A kommunizmus
fekete könyvére. (Vö. Távlatok, 49, 443) Az eredeti francia kiadás alkalmával (1997),
majd az olasz fordítás megjelenésekor (1998), végül a magyar fordítás kiadásakor (2000)
egyaránt heves viták zajlottak: kommunisták és baloldali értelmiségiek még ekkor is
tagadni vagy kendőzni akarták a világkommunizmus 100 millióra tehető áldozatainak
számát, a kommunizmus rémuralmának és elnyomásának bűncselekményeit.
Ez a
cinkosság, az „írástudók” árulása nem tűnt el teljesen. Elsősorban 1956 utáni nyugati
tapasztalataimra hivatkozom, amikor azt állítom, amit Szolzsenyicin is kiábrándultan
élt meg nyugati számkivetése idején: „Nyugat” nem ismeri a kommunista rendszert, de
még az ún. valós szocializmus igazi arcát sem. Az ún. „homo sovieticus”-t Szolzsenyicin
így jellemzi, idézem: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még
nem produkált a történelem, (…) hiszen nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot,
és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret.”
Egy
kiváló szellemtörténész, aki a kommunista ateizmusból tért át az ortodox kereszténységre,
Olivier Clément „Szolzsenyicin szelleme” című könyvében kifejti, hogy a totalitarizmusok
után „Nyugat, de főleg Kelet evangéliumi hagyománya még eleven”. A koncentrációs táborok,
a totalitárius rendszerek, a sok-sok barbárság ellenére „a szellem lázad, egyfajta
földalatti misztika terjed, és a Feltámadott diadalmaskodik”. Kicsit optimistának
tűnik ez az állítás, bár Clément példákat hoz fel a mai irodalomból.
A modern
racionalitás ellenhatásaként feltör az irracionalitás, a keleti vallások népszerűsége
a fiatalság körében jelzi a szakrum iránti érdeklődést. Ráébredünk, hogy ha az „Isten
halott”, ha nincs más, mint ez a világ, akkor Dosztojevszkij ateista hőse szerint
minden megengedett, akkor igazolni lehet a totalitárius rendszereket is”. „Ha nincs
más, mint a gyönyör, - írja Olivier Clément -, akkor ezt kell előállítani és fogyasztani
egészen a végső eutanáziáig. Szolzsenyicin nem tréfált, amikor azt mondta, hogy az
inflációnak nincs más oka, mint a bűn…”
A posztmodern szellemiség szétbomlasztja
az ősi keresztény gyökerű kultúrákat, amit Szolzsenyicin is felpanaszolt. Emberi jólétet
és szabadságot akarnak biztosítani a technikai haladással. De, kérdezhetjük Hitvalló
Maximosszal, mi a „jólét”, amely nem válhat „öröklétté”? Nyugat a végső kérdések elé
állítja az emberiséget. Egyesek, mint a volt kommunista zsidó filozófus, Bernhard-Henry
Lévy felfedezi, hogy Isten testamentuma (ez könyvének címe) az Evangéliumban teljesedik
be.
Nekünk keresztényeknek legyen bátorságunk, hogy önmagunk legyünk: a feltámadás,
amelyet nemcsak remélünk, hiszen már megkezdődött, megalapozza a szeretetközösség
etikáját és azt a keresztény humanizmust, amelyről Szolzsenyicin is álmodott.