Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése az évközi 19. vasárnapra

ISTEN VENDÉGEI VAGYUNK A VILÁGBAN
(1Kir 19,9.11-13; Róm 9,1-5; Mt 14,22-33)

Az évközi tizenkilencedik vasárnap első olvasmánya a Királyok első könyvéből vett részlet, amelyben arról olvasunk, hogyan találkozott Illés próféta Istennel, aki nem földrengésben és viharban jelent meg, hanem csendes szellőben. Isten mai is ilyen csendesen van jelen a világban, ezért csak azok ismerik őt fel, akik képesek csendet teremteni magukban.
A második olvasmányban Szent Pál szenvedélyes imáját olvassuk a zsidó nép megtéréséért. Az apostol nyomán mi is azért fohászkodunk, hogy az „Ószövetség választott népe eljuthasson a megváltás teljességére”.

Az evangélium Szent Máté tollából vett részlet, amelyben elmondja, hogy Jézus a vízen járva, nem várt módon közeledett a bajba jutott tanítványok felé. Megijedtek tőle, szellemnek vélték. Jó tudni, hogy Jézus közeledik felénk is, amikor bajban vagyunk. Talán nem oly módon, ahogyan azt mi szeretnénk, de biztosan azért, hogy bátorítson bennünket.
Péternek azonban ez nem volt elég. Ő is akart lépni, csakhogy félrelépett. Hol hibázott Péter, hogy elsüllyedt, amikor Jézus biztatására a vízre lépett? Ott hibázott, hogy nem bízott Jézusban. Jobban félt a nagy hullámoktól, mint amennyire bízott Jézus megnyugtató szavaiban. De még ekkor sem fulladt bele a vízbe, mert Jézus megfogta kezét és felszínre segítette. Jó tudni, hogy Jézus minket is újra meg újra kézen fogva igyekszik kiemelni a bajok hullámaiból.

A többi tanítvány első tekintetre okosan cselekedett: nem mozdultak, nem kockáztattak. Ilyen szempontból vonzóbb Péter kapkodása, mint a többiek riadt tétlensége. Péter előbb ismerte fel a vízen lépkedő jelenségben Jézust, mint a többiek, akik csak akkor merték kimondani, hogy Jézus valójában Isten Fia, amikor Péter már kimondta a bizalom imáját: „Uram,ments meg!”
Mit üzen nekünk ez az evangéliumi esemény? Először azt, hogy Jézus az elemek ura. Jó tudni, hogy a világban nem ellenséges erők, vagy a vak véletlen az úr, hanem Isten. Ez érvényes a mi életünkre is. A hívő ember számára nem létezik véletlen, mert hiszi, hogy minden pillanatban Isten akarata érvényesül, aki mindig az ember javát akarja.

Másodszor, ez az evangéliumi esemény azt üzeni, hogy mi mégiscsak ebben a világban élünk, és nekünk is meg kell küzdenünk az ellenséges elemekkel.
Van azonban ennek az evangéliumi jelenetnek egy harmadik üzenete is. Jézus itt úgy jelenik meg megrettent tanítványai szeme előtt, mint az elemek ura. Álljunk meg egy pillanatra ennél a gondolatnál, mert egy gyakran háttérbe szorított igazságra hívja fel figyelmünket: a világ ura Isten, nem pedig mi. Mi az ő világában lakunk: kedves, szeretett vendégként, de nem mi vagyunk a házigazdák. Felelősek vagyunk Istennek a ránk bízott világért, a saját életünkért, a kapott talentumokért, a nekünk ajándékozott anyagi és lelki javakért.

A felelősségtudat ma háttérbe szorult igazság. A házasság nem csak öröm és boldogság, hanem felelősség is: a házastársak egymásért vállaltak felelősséget, majd közösen a gyermekekért. Ezért a házasságot nem lehet „felbontani” csak azért, mert valamelyik fél nem érzi magát boldognak. A papi hivatás sem csak a személynek adott kegyelem, hogy saját örömére élje lelki békéjét, hanem küldetés, ami felelősséget jelent mindazok iránt, akikhez szól a küldetés. Ezért a papi hivatást nem lehet otthagyni csak azért, mert valaki nem érzi magát boldognak. Sem a házasságra, sem a papságra szóló elhivatottságban nem a boldogságra szólt az eskü, hanem a kitartásra jóban és rosszban, azaz a felvállalt felelősségre.

A Katolikus Egyház Katekizmusa több helyen is figyelmeztet bennünket felelősségünkre, pl. a teremtett dolgokért való felelősségről így ír: „Isten tervében a férfi és a nő azt a hivatás kapták, hogy uralkodjanak a földön, mint Isten helyettesei. Ez az önállóság nem válhat önkényes és romboló hatalmaskodássá. Amennyiben a Teremtő képmásai – aki szeret minden létezőt, - a férfi és a nő hivatást kapott arra, hogy részt vegyen Istennek a többi teremtményre irányuló gondviselésében. Innét van az ember felelőssége a világért, amit Isten reá bízott.” (373. szám).

Amikor felelősségről beszélünk, akkor ezt nem teherként kell értelmeznünk, hanem kiváltságként. Az evangélium mindig örömhírt hirdet. Ha a felelősségről kifejtett gondolatainkat úgy akarjuk kifejezni, mint örömhírt, akkor így fogalmazhatnánk: egyedül az ember, mivel Isten képmására teremtett lény, képes felelősséget vállalni Isten teremtményeiért. Ezért a felelősségtudat a Krisztus követés nagyszerű jele és erénye.