A kereszténység a posztmodern világban - Martini bíboros tanulmánya
Az „Avvenire” című olasz katolikus napilap július 27-i száma érdekes tanulmányt közöl
Carlo Maria Martini volt milánói érsektől, a neves jezsuita szentírás tudóstól, aki
Jeruzsálembe vonult vissza. (A cikk eredetileg az amerikai jezsuiták America című
folyóiratában jelent meg.) Most összefoglaljuk Martini bíboros eszmélődését: a kereszténység
a posztmodern világban.
A bíboros idézi a nagy orosz gondolkodót, Pavel Florenszkijt,
aki 1937-ben mint a hit vértanúja halt meg: ”Csakis közvetlen tapasztalat révén lehetséges
felmérni az egyház gazdagságát”. Martini bíboros szerint ehhez hittapasztalatra van
szükségünk, nem elégséges a bajok és a problémák felsorolása, ez felületes és lehangoló
szemlélet lenne, mert nem a hit és a szeretet sugallná. Martini bíboros első nagyon
optimista megállapítása a mai egyházról: soha az egyház történelemben nem volt ilyen
szerencsés korszak, mint a miénk. Egyházunk az egész világon elterjedt: földrajzilag
és kulturális szempontból jelen van a földkerekségen. Továbbá néhány kivételtől, pl.
Lefebvre tradicionalistáitól eltekintve, a katolikus egyház lényegében egy a hitben.
A
másik meglepően derűlátó megállapítás: soha a teológia történetében nem volt olyan
gazdag szakasz, mint a XX. század, még ha a nagy egyházatyák korát is számításba vesszük.
A teológia korunkbeli felvirágzásának illusztrálására Martini bíboros a következő
neveket említi: Henri de Lubac és Jean Daniélou, Yves Congar, Hugo és Karl Rahner,
Hans Urs von Balthasar és mestere, Erich Przywara, Oscar Cullmann, Martin Dibelius,
Rudolf Bultmann, Karl Barth és a nagy amerikai teológusok, mint Reinhold Niebuhr,
nem szólva a felszabadítás teológia nagyjairól, bármint legyen is ítéletünk róluk.
Hozzátehetjük még a keleti egyház nagyjait, mint Pavel Florenszkij és Szergej
Bulgakov. A vélemények a felsorolt teológusokról különbözők lehetnek, de biztosan
hihetetlen csoportot alkotnak, amilyen soha nem volt a múltban az egyház történetében.
A teológiának ez a felvirágzása olyan korban történt, amikor a világ tele van problémákkal
és kihívásokkal, mint a gazdagság igazságtalan elosztása, a szegénység és az éhezés,
az elterjedt erőszak és a béke megőrzése, ezenkívül nagyon nehéz felfogni a civil
törvény határait az erkölcsi törvényhez viszonyítva.
Ezek a problémák különbözőképpen
jelentkeznek az egyes országokban, a vélemények sokfélék, olyannyira, hogy néha az
az ember benyomása, hogy nem ugyanabban a korban élünk. A hívők közül is egyesek még
a trentói vagy az I. vatikáni zsinat korában élnek. Egyesek jól elsajátították a II.
vatikáni zsinat tanítását, ismét mások előre szaladtak a harmadik évezredben. Nem
vagyunk mindannyian kortársak, és ez nagy terhet jelent az egyháznak, nagy türelmet
és megkülönböztető képességet igényel.
Martini bíboros ezután az ún. posztmodern
mentalitást és világot jellemzi, amelyben hirdetni kell az Evangéliumot, és amellyel
hasznos párbeszédet kell folytatni. A posztmodern mentalitást a következő ellentétekkel
jellemezhetnénk: - olyan légkör és gondolkodási irány, amely ellentétes azzal a világgal,
amelyet eddig ismertünk. E mentalitás elszakadt a metafizikától, az arisztotelizmustól
és az ágostoni hagyománytól, elszakadt Rómától, amely az egyház székhelye és sok minden
mástól.
Világunkban ösztönösen az akarat elé helyezik az érzelmeket, az értelmesség
elé a benyomásokat, az aszketikus és fegyelmező morál (erkölcs) elé az önkényes logikát
és az élvezet keresését. Az emberi létezés tehát olyan hely lesz, ahol a féktelen
szabadság érvényesül, ahol az ember személyes önkénye és saját kreativitása szerint
cselekszik.
Ez a korszak reakció a végletes racionalizmussal szemben. Az irodalom,
a művészet, a zene és az új humán tudományok (különösen a pszichoanalízis) azt mutatják,
hogy sokan már nem élnek a nyugati civilizáció racionális törvényei szerint. Azt mondják:
minden civilizáció egyforma, mindent egy szintre helyeznek, mert nincsenek ismérvek,
amelyekkel meg tudnák különböztetni az igazi civilizációt a hamistól, vagy az igazi
vallást a hamistól. Különösen a fiatalok idegenkednek azoktól, akik nagyon erősen
állítják saját igazukat, vagy ha a kereszténységet az egyetlen igaz vallásnak mutatják
be. Ők mindenfajta párbeszédet előnyben részesítenek, és sokszor az igaz helyett a
szépet választják. A kereszténységet is azért válsztják, mert szép. Ezzel a mentalitással
számolni kell, különösen a fiatalok körében.
Martini bíboros cikke második
felében gyakorlati tanácsokat ad azoknak, akik ebben a világban a keresztény hitbe
be akarnak vezetni másokat, mert fel kell készülni, hogy szembenézzünk a kihívásokkal.
Csak felsorolásszerűen ismertetjük tanácsait.
Ne lepődjünk meg a sokféleségtől!
Nem kell félni a különbözőtől és az újtól, hanem tekintsük úgy, mint Isten ajándékát!
Légy képes meghallgatni a másikat, még ha véleménye nagyon különböző is a tiédtől,
és ne ítéld meg rögtön beszédpartneredet. Igyekezz megérteni azt, amit állít. A fiatalok
nagyon érzékenyek arra a magatartásra, amely meghallgat, de nem ítélkezik. Ez a magatartás
segít abban, hogy Szent Pál tanácsa szerint (1Tessz 5, 21-22), mindent megvizsgáljunk,
s a jót megtartsuk, a rossztól pedig óvakodjunk.
Vállald
a kockázatokat! A hit az élet nagy kockázata. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti,
aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” (Mt 16, 25) Mindent oda kell adnunk Krisztusért
és az evangéliumért.
Légy a szegények barátja! A
szegények legyenek életed középpontjában, mert ők Jézus barátai, aki egy lett közülük.
Táplálkozz az evangéliumból! Amint Jézus mondja (Jn 6, 33) az élet kenyeréről:
”Mert az az Isten kenyere, aki alászállt a mennyből, és életet ad a világnak.”
Imádság, alázat és csend. Martini bíboros a következő négy gyakorlatot
ajánlja, hogy elsajátítsuk ezt a magatartást: Lectio divina, vagyis a Szentírás olvasása
és a róla való imádságos elmélkedés, önellenőrzés, naponta fél óra, hetente fél nap
csendes eszmélődés, végül alázat. Ne gondoljuk azt, hogy tőlünk függ korunk nagy problémáinak
megoldása. Hagyjunk helyet a Szentléleknek, aki ott fúj, ahol akar. Ne akarjuk elfojtani
a Lelket, hanem inkább legyünk figyelmesek sugallataira. És ehhez szükséges a csend.