Giorgio La Pira, egy szentéletű katolikus politikus lelkisége - P. Szabó Ferenc jegyzete

La Pira halálának 30. évfordulóján (2007. november 5-én) Saraiva Martins bíboros szentmisét mutatott be a firenzei Szent Márk-bazilikában; ebből az alkalomból került sor a szent életű politikus, Isten szolgája új sírhelyének megáldására is. La Pira földi maradványait Firenze külvárosi temetőjéből átvitték a bazilikába; ugyanis La Pira a bazilikához tartozó domonkos kolostor egyik cellájában élt, mint firenzei polgármester, aki harmadrendi domonkos volt. Giorgio La Pira boldoggá avatásának ügye szépen halad előre;ennek egyházmegyei szakasza 1986-ban kezdődött és 2005-ben zárult le. Saraiva Martins bíboros, a Szenttéavatási Kongregáció akkori prefektusa, aki személyesen is ismerte La Pirát, így jellemezte őt az említett szentmise homíliájában: „Giorgio La Pira a béke és a népek közötti egység prófétája az életszentség egyik legszebbb csillaga, amely Firenze gyönyörű városa és egész Itália egén ragyog.”


Életútja

Giorgio La Pira 1904. január 9-én született Pozallóban, a sziciliai Ragusa mellett. Egyetemi tanulmányait Firenzében végezte; jogból doktorált, majd Firenzében római jogot tanult. 1937-ben ennek rendes tanárává nevezték ki. Doktori disszertációjának készítésekor bejárt a firenzei domonkosok (San Marco) kolostorának a könyvtárába. Szent Tamást tanulmányozta, hogy megvesse a római jog filozófiai és morális alapjait. Mindenekelőtt az emberi személy értékére összpontosította figyelmét. Szent Tamásnál azt a „teljes humanizmust” kereste, amelyet Jacques Maritain fejtett ki híres könyvében (Humanisme intégral).


1944-ben, még a háború alatt kurzust adott Rómában a Lateráni Egyetemen az egyház szociális tanításáról. XIII. Leótól XII. Piusig bemutatta a pápák tanítását a társadalmi kérdésről, közben kifejtette Rousseau, Hegel és Marx nézeteit is, és azokat összevetette a katolikus ember- és társadalomtannal.


Ennek az előadássorozatnak a gyümölcse lett két könyve: Társadalmi hivatásunk és A politika előfeltételei. Az első munkában tárgyal a keresztények társadalmi felelősségéről, majd bemutatja a modern társadalom- és államelméleteket, és irányelveket nyújt megítélésükhöz. Az emberi személy és a társadalom viszonyát elemezve a pápák szociális tanítására támaszkodik. A politika előfeltételei c. könyvében pedig abból indul ki, hogy minden politikai mozgalomnak mozgató princípiuma egy metafizika és metapolitika, vagyis hátterükben teljes világnézet húzódik meg. Az egyes mozgalmak bemutatása során a következő témákat tárgyalja: Isten, a világ, az ember, a társadalom, a történelem. Végül azt bizonyítja, hogy szükség van a keresztény szellemtől ihletett politikára.

1947-ben jelent meg Az emberi személy értéke címmel doktori disszertációja. Említettük már, hogy ezt Szent Tamás „teljes humanizmusa” ihlette. Antropológiájában rámutat a materialista és idealista monizmus tarthatatlanságára, kifejti az emberi személy transzcendens értékét, és azt bizonyítja, hogy az állam vagy a társadalom önmagában nem lehet cél: az emberhez vannak rendelve, a személy anyagi és lelki javát kell szolgálniuk.


La Pira világnézetére és filozófiájára nagy hatással voltak a haladó francia katolikus gondolkodók: elsősorban a már említett Jacques Maritain, a jezsuita Jean Daniélou, Fracois Mauriac író, Henri-Irénée Marrou történész és mások. La pira és Daniélou közöütt igazi szellemi barátság alakult ki 19566 óta. Daniélou a La Pirával való találkozást és a vele való párbeszédet igen jelentősnek tartotta . 1955-ben Firenze polgármesterének ajánlotta Sainteté et action temporelle (Életszentség és evilági tevékenység) című konyvét. La Pira életében igyekezett megvalósítani a szemlélődés és a cselekvés, az imádság és a politika egységét. A zsinat utáni nehéz időkben, a haladók és konzervatívok vitái során, a kontesztálókkal szemben Daniélou La Pirát állította mintaképül. A jezsuita ezeket írta 1970-ben:
„Megismertünk olyan szabad embereket, mint Bernanos, Maritain, La Pira, akiknek sikerült megmutatniuk, hogy a hithez való féltékeny ragaszkodás, a szemlélődés szelleme és az egyháznak való engedelmesség összeegyeztethetők a nagylelkű politikai és szociális elkötelezettséggel. Mestereink ők, mert sikerült megvalósítaniuk a VI. Pál által állandóan javasolt eszményt: egyesíteni a hit szolgálatát a béke szolgálatával. Az a társadalom, amelyet ezek az emberek ajánlanak az, amelyben, La Pira szavai szerint, Istennek is és az embernek is megvan a háza.” La Pira azok közé tartozott, akik a II. vatikáni zsinat által sürgetett „aggiornamentót”, korszerűsödést előkészítették, amikor keresték az új utat az egyház és a modern világ kapcsolatában, az egyház és az, előrehaladó szekularizáció viszonyában.


A fasizmus éveiben visszavonult a politikától, és csak a tudományos munkának élt. Mussolini bukása után, amikor már elkezdődött a parlamenti élet, a kereszténydemokráciához csatlakozott. 1946-tan a firenzei körzet képviselője lett. 1950-ben De Gasperi 6. kabinetjének helyettes államtitkára volt a munkaügyi minisztériumban. 1951-ben Firenze polgármesterévé választották. A kereszténydemokrata párt balszárnyához tartozott, küzdött a szociális reformokért. „Politikus misztikusnak” nevezték. Kereste a párbeszédet a kommunistákkal. Ezért sok ellenfele volt a különböző pártokban. Firenzét a világbéke mozgalom központjává akarta tenni. Levelezett Hruscsovval, Nehruval, U Thanttal, Titóval stb. Bejárta a világot mint a béke hírnöke Kairótól Moszkváig és Hanoiig. Ismételten újraválasztották Firenze polgármesterének. Az Études Méditérranéennes c. francia folyóirattal együtt szervezte az ún. „Colloquio mediterraneo”-t, hogy az arab világ és Izrael (meg a nyugat-európai országok) között a béke útját egyengesse. 1959-ben látogatott el Moszkvába; egy évvel később pedig Assisi Szent Ferenc nyomdokait követve bejárta Közép-Keletet, a Szentföldet. 1965-ben Észak-Vietnamba utazott és találkozott Ho Si-Minh-nel.


Élete a lehető legegyszerűbb volt; a „poverello”, Isten Szegénykéje példáját követte. 1977. november 5-én hunyt el Firenzében. VI. Pál, értesülve La Pira haláláról, részvéttáviratot küldött Firenze érsekének; ebben többek között ezeket olvashattuk: „Megindult szívvel emlékezünk következetes keresztény tanúságtételére: őszintén arra törekedett, hogy hozzájáruljon az emberek közötti béke és egyetértés megvalósításához.”


Számos olyan epizódot mesélnek el róla, amelyekből össze lehetne állítani G. La Pira „Fioretti”-jét, „virágoskertjét”. Jóakarat, testvéri szellem, derű jellemezte. „Sok ellensége volt, de számára senki sem volt ellenség, kivéve a nyomor és a munkanélküliség”, mondotta róla P. Ricotti domonkos, aki a S. Marcóból oly jól ismerte. (La Pira ide járt misére.)


Az „egyetlen szükséges”

 
P. Mondrone SJ így jellemzi: La Pira személyiségét, kulturális, szociális és egyéb tevékenységét csak az érti meg igazán, aki gazdag belső világát szemléli. Mindent lelkisége világít meg. Szociális-politikai nézeteinek kulcsa Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos fundamentuma: „Az ember azért van teremtve, hogy dicsérje, tisztelje, szolgálja, Istent, a mi Urunkat, és így üdvözítse lelkét. És a földön minden más az emberért van teremtve, hogy segítsék őt végső célja elérésében.” Egyik első cikkében pl. ezeket írja:


„Az emberi személy értékét szellemi mivolta alkotja: vagyis az, hogy Istentől van, és alapvetően Hozzá igyekszik. Azt a helyet, amelyet az emberi személy elfoglal a teremtésben és a társadalomban, ama végső cél alapján kell meghatározni, amire az ember törekszik. Minden teremtett érték, beleértve a társadalmiakat is, az ember számára az eszköz szerepét játssza; az értékeknek azt a lépcsőzetét alkotják, amelyet az embernek rendes körülmények között be kell járnia, hogy eljusson végső céljához. Olyan utat alkotnak, amelynek végén és amelyen túl a nyugalom és a tökéletesség vár az emberre: Isten, akit elért, és mindörökre birtokol.”


La Pira politikai tevékenységét is ez a „fundamentum”, alapelv határozta meg: élete a keresztény következetesség és tanúságtétel jegyében állt. Teljes, integrális katolikus volt, anélkül hogy „integrista” lett volna. Ellenkezőleg: nyitott volt mindenki felé. Testvéri tisztelettel társalgott mindenkivel. A kommunista Togliattit testvéremnek szólította. Amikor a képviselőházban szólásra emelkedett, keresztet vetett. Az alkotmányozó országgyűlésen azzal a javaslattal állt elő; hogy az új olasz alkotmány a Szentháromság segítségül hívásával kezdődjék. 1959-ben Moszkvában, a Legfelsőbb Szovjetben az enyhülésről és a leszerelésről beszélt. Többek között ezeket mondta: „Uraim, én hívő ember vagyok, és azzal rendelkezem, amit tudományosan munkahipotézisnek neveznek: Hiszem, hogy Isten jelen van a történelemben, hiszek a feltámadt Krisztusban, és az imádság történelmi erejében.” Ilyen tónusban jelentette be kommunista hallgatóinak, hogy a világ valamennyi kolostorának levelet írt, hogy imádkozzanak a békéért.


Hasonló epizódokat még hozhatnánk fel életéből. A lényeg az, hogy számára minden az „egyetlen szükséges” égisze alatt történt, mindent afelé irányított. Az ember végső üdvössége volt számára a legfontosabb.
 
„Szemlélődő a cselekvésben”

 
La Pira az imádság embere volt, de nem menekült el földi feladatai elől. Isten és az ember ügyeiért harcolt, az evangéliumi igazságosság és szeretet megvalósulásáért. Mintegy társadalmi programját fogalmazta meg Az élő városok c. könyvében, ahol ezeket olvassuk: „A városban mindenkinek kell helyet biztosítani: helyet az imádságnak (templom), helyet a szeretetnek (ház), helyet a munkának (hivatal, gyár), helyet a tanulásnak (iskola), helyet a gyógyításnak (kórház).” De az ilyen várost is fenyegetheti az az ellenség, amely egy szempillantás alatt mindent lerombolhat: a háború, amely ma az atomháború katasztrófájához vezethet. Ez a szorongás lendítette előre La Pirát, hogy a béke apostolaként bejárja a világot. Háborút viselt a háború ellen; elsősorban a mediterrán kultúrát akarta megvédeni a pusztulástól. 1950 ás 60 között kongresszusokat szervezett Firenzében, amelyen olyan személyiségek vettek részt, akik politikai ellenfelei voltak egymásnak. Pl. az algériai háború idején De Gaulle-hoz közel álló személyiségek és a Franciaország ellen harcoló FLN algériai képviselői; vagy az arab világ és a baloldali izraeli erők szóvivői.


Dom Heider Cámara, miután elolvasta La Pira Egység, leszerelés és béke c. cikkgyűjteményét, ezeket jegyezte meg: ,Jót tesz La Pira olvasása, korunk csodálatos prófétájának hallgatása. De senkinek sincs joga ahhoz, hogy egyszerűen csak hallgassa és csupán megtapsolja. La Pira emlékének egyedül azzal hódolhatunk, hogy merünk kockázatot vállalni azzal, hogy dolgozunk az igazságosságért és a szeretetért, amelyek megnyitják a béke útját.”


La Pira az imádságból merített erőt a társadalmi és politikai cselekvéshez. Eszményképe annak a keresztény embernek, aki „contemplativus in actione”, szemlélődő a cselekvésben.


Akik közelről ismerték, tanúsítják, hogy az imádság volt életeleme. R. Manzini így emlékezett vissza rá az Osservatore Romano-ban (1977. nov. 7–8.): „Tudtam, hogy minden reggel, mielőtt megkezdte volna munkanapját, elmélkedett, szentmisét hallgatott, hálát adott az áldozás után és breviáriumozott. Minden bizonnyal az ima magasabb fokára is eljutott. Nehéz volt beszélni vele áldozás után, mert összeszedettsége – elragadtatása? – látható volt... La Pira szemlélődő volt a cselekvésben... E tanú számára norma volt a Péter hivatalához való szigorú ragaszkodás. Merész és alázatos volt egyszerre: Firenzében egy cenákulumot létesített, s itt hetenként a pápa beszédeit magyarázta, akit feltétlen vezetőnek tartott.”


La Pira hite egyszerű, csaknem naiv volt. Annak, aki félénknek mutatkozott, ezeket mondta: „Mitől félsz? Isten létezik, Krisztus feltámadt, Mária a mennyben vár téged. Mit akarsz ennél többet?” Annak pedig, aki szkeptikusan nyilatkozott az emberiség jövőjéről: „Igen, megengedem, hogy csőcselék vagyunk, de a paradicsom felé tartunk.” És egy kormányülésen így figyelmeztette politikuskollégáit: „Ne feledjétek, hogy ötven év múlva valamennyien a föld alatt leszünk.” Majd helyesbített: „Valamennyien a paradicsomban leszünk.”


Gyermeki egyszerűséggel szerette Máriát. Az alkotmányozó országgyűlésen felszólalva a Szent Szűz közbenjárását kérte, hogy áldja meg a törvényhozók munkáját. Sokszor nyilvánosan – valamire várakozva – elővette zsebéből a rózsafüzért és azt morzsolgatta, mint egy egyszerű barát. Sokszor osztogatott Mária érmecskéket, és arra buzdította a megbeszéléseken társait, hogy imádkozzanak Mária közbenjárásáért.


De lelkiségének középpontjában a feltámadt Krisztus állt. A belé vetett hit volt erőforrása; róla beszélt mindenfelé, akkor is, amikor a béke követeként Moszkvában, Hanoiban vagy Kairóban járt. Végső soron és mindenekelőtt a feltámadt Krisztusról tett tanúságot: az Ő követének tudta magát.


Befejezésül olvassuk el Carlo Casalegno találó jellemzését: „La Pira kivételes, vitatott, bizonyos módon a normálistól elütő személyiség volt politikai és vallási életünkben. Senki sem tagadhatja, hogy néhány igen vitatott kezdeményezése sok évvel megelőzte a mai valóságot: pl. a katolikusok és kommunisták közötti párbeszéd, a munkások és a munkanélküliek problémáinak juttatott elsőbbség, jogaik szinte eszelős követelése, a szinte kihívásnak tűnő harc az enyhülésért és az emberi jogok elismeréséért, kockázatos „békeküldetései” Közép-Keleten vagy Vietnamban... La Pira: »próféta«, azon túl, hogy »szent«? Mind a két kifejezést használták a kereszténydemokrata párt e rendkívüli személyisége jellemzésére: gyakrabban a »szent« jelzőt, amelyben ellenfelei is egyetértenek.”