P. Szabó Ferenc széljegyzetei az Ostpolitikhoz egy könyv és egy interjú kapcsán

Június elején, Agostino Casaroli bíboros halálának l0. évfordulója alkalmával a Vatikánban szakemberek megemlékeztek a Szentszék keleti politikájáról, az Ostpolitikról, és mérlegelték annak főszereplője tevékenységét. Erről annakidején hírt adtunk.

Honlapunkon olvashatják cikkeink között a magyar tagozat hajdani főszerkesztője, P. SzabóFerenc jegyzetét is az Ostpolitikról. Nemrég megjelent egy könyv a bencés kiadónál Somorjai Ádám, a vatikáni államtitkárságon dolgozó bencés történésztől „Ami az emlékiratokból kimaradt” címmel. Alcíme: „VI. Pál és Mindszenty József 1971-1975.”

P. Szabó Ferenc negyed százados, 1967-től 1992-ig tartó vatikáni munkája során közelről figyelte az Ostpolitik alakulását úgy is mint a pápák, VI. Pál és II. János Pál, valamint Casaroli érsek tolmácsa magyar vezető politikusok vatikáni látogatása alkalmával. Most személyes széljegyzeteket fűz Somorjai Ádám említett könyvéhez és a Népszabadságban július 5-én megjelent interjújához, amely főleg VI. Pál és Mindszenty levélváltásaival foglakozik, de ítéletet mond Mindszenty bíboros egész életművéről és ezzel kapcsolatban az Ostpolitikról is.

P. Szabó Ferenc: Elöljáróban megjegyzem, hogy itt csak az Ostpolitik mérlegelésével foglalkozom, tehát jegyzetemnek nem tárgya a vértanú bíboros pere, egész működése, életszentsége és mindaz, ami a boldoggá és szentté avatási per előkészítéséhez tartozik. Ezt megteszik mások, erre kijelölt szakemberek. Rögtön megjegyzem, hogy P. Somorjai is konzultor az ügyben, sőt egy ideig a per relátora (szakértője) is volt. Nyilván ilyen minőségben férhetett hozzá eddig még kiadatlan Mindszenty-dokumentumokhoz. Említett kötete, amelyet még Budapesten megkaptam, számos kiadatlan vagy már ismert dokumentumot, leveleket, fogalmazványokat közöl. Ez a kötet legnagyobb értéke. Kutatóknak ezzel jó szolgálatot tett. Ez a publikáció is jelzi, hogy még folytatni kell ismeretlen iratok felkutatását, hogy teljesebben és hitelesebben megismerjük Mindszenty József életművét.

A szerző a könyvében hat csoportra osztotta a dokumentumokat, amelyek között több eddig kiadatlan irat van. Engem leginkább a II. fejezet érdekel, amely a Mindszenty lemondatásával kapcsolatos, 1973-74-es év történetét tükrözi VI. Pál és Mindszenty levélváltása révén. E levelek a pápa és a bíboros mély egyházszeretetéről és kemény következetességéről tanúskodnak.

Különösen is megindító VI. Pál 1973. november l-én kelt olasz nyelvű, eredetileg kézírásos levele, amelyben nagy tisztelettel, a sokat szenvedett bíboros iránti együttérzéssel kéri őt, hogy mondjon le érseki székéről, hogy Esztergomba új főpásztort nevezhessen ki. E levél facsimiléjét
közzétette Giovanni Barberini: L’Ostpolitik della Santa Sede (A Szentszék keleti politikája) című tavaly megjelent könyvében.

Mindszenty leveleiből kiderül, hogy nem saját ambíciója, hanem szintén egyházszeretete diktálja nemleges válaszát, elsősorban a magyar egyház tragikus helyzete. Amint emlékirataiban is kifejtette (1974, 463. old.), az 1959 óta újra működő ÁEH irányítja a magyar egyházat.
Agostino Casaroli, amikor 1962-ben tárgyalásokat kezdett a Kádár-rendszer képviselőivel, nem volt kellőképpen informálva a magyar katolicizmus tragikus helyzetéről, ezért tárgyalásai a kommunistáknak jelentettek előnyöket, a magyar egyháznak pedig súlyos kárára voltak.

Az emlékiratok végén (494. old.) hangsúlyozza: a tárgyalások szinte egyetlen eredménye a sok püspök kinevezése volt, ezeket majdnem kivétel nélkül az ÁEH jelölte ki. Mindszenty bíboros a pápának válaszolva azt írta, hogy lelkiismeretében nem érezte kötelezőnek a lemondást, ezért VI. Pál 1973. december l8-i latin levelében megírta a bíborosnak, hogy magára vállalja a felelősséget, és megüresedettnek nyilvánítja az esztergomi széket.

Igazában mindezeket magyar és idegen nyelvű forrásokból már ismertük. Somorjai dokumentumai némileg árnyalják az események történetét, de lényegesen újat nem hoznak. Könyve egyes fejezetei végén rövid összefoglalásokat, értékeléseket ad, néha megjegyzéseket tesz az Ostpolitikról is. Bevallom, a könyvből nem tudtam pontosan megállapítani a szerző álláspontját. Több kérdőjelet tettem egyes lapokra, mert a szerző bizonyítás nélkül fogalmazza meg egyéni véleményét.

Álláspontja világosabban kiderül a baloldali napilap, a Népszabadság július 5-i számában megjelent hosszú interjúból. Még a lap munkatársát is meglepte a szerzetes kritikus értékelése. Az igaz, hogy Mindszenty pályájának megítélésében az idők folyamán egymással ellentétes túlzások mutatkoztak, amint Somorjai megjegyzi. Korábban, a kirakatper idején „balra” lengett ki az inga, az emlékiratok megjelenése óta viszont fokozatosan „jobbra” lendült ki. Somorjai szándéka az volt, hogy tárgyilagos értékelést adjon az ún. Mindszenty-ügyről, nem pedig „retusált” képet fessen a bíboros alakjáról. Egy történésznél dicséretes ez a szándék. Az interjú olvasásakor azonban az volt a benyomásom, hogy Somorjai elhamarkodott, megalapozatlan, nem bizonyított, átfogó kijelentéseket tesz Mindszenty egész életművéről. Talán az ördög ügyvédjét akarta játszani?

E jegyzetben nem vehetem sorra megkérdőjelezett állításait. Eltekintek most attól, amit a hidegháborúról, illetve az „enyhülés” politikájáról, vagy Mindszenty legitimizmusáról, illetve politikai elgondolásáról állít, bár ez is némiképpen belejátszott Mindszenty magatartásába a keleti politikát illetően. Csak egy megjegyzést teszek erről.

Mindszenty a letartóztatása előtti időszakban, valamint 1956-ban, majd bécsi tartózkodása idején megismerhette a világpolitika változásait és a magyarországi helyzetet, a kommunista elnyomástól szenvedő nép és a pórázon vezetett magyar egyház kálváriáját. Sok változás, javulás az egyház helyzetében a kádári „konszolidáció” idején sem történt, amikor Casaroli a rezsim képviselőivel tárgyalt. Igaz, a bíboros börtönévei és az amerikai követségen töltött hosszú bezártság miatt nem igen értesült a világegyházban történt jelentős változásokról, így a II. vatikáni zsinat szellemisége sem befolyásolta egyházképét. Bécsben ugyan jobban tájékozódhatott volna, de „udvari papjai”, az őt körülvevő és tájékoztató titkárok egyházképe ugyancsak zsinat előtti volt. Mindenesetre, ahogy ez emlékirataiból látható, igenis ismerte a Kádár-rendszer alatti elnyomást, a vatikáni-magyar tárgyalások idején történt koholt pereket, letartóztatásokat.

A Népszabadság-interjúnak talán a legmeghökkentőbb sommás ítélete: „Mindszenty József olyan Mózeshez hasonlítható, aki nem vitte át népét a Vörös-tengeren, aki nem vitte át a hitet és az életet a túlpartra.” Bibliai és költői reminiszcenciák keveréke ez a Mindszenty József egész életművét elítélő szubjektív kijelentés. Utána még következik némileg zavaros történelmi példázódás, majd a mintaképként emlegetett Wyszynski bíboros magatartása, aki a kelet-európai egyházfejedelmek közül elsőnek írta alá a kommunista állam és a Szentszék közötti egyezményt.
De honnan veszi Somorjai az indítást, hogy a még teljesen fel nem tárt életműről ilyen sommás és elítélő véleményt mondjon? Maga Somorjai is részt vesz a kutatásban, és jól tudja, hogy a bonyolult Mindszenty-ügy tárgyilagos tisztázásához és ezzel kapcsolatban a tágabb távlatú Ostpolitik kellő mérlegeléséhez még hosszabb idő szükséges.

Maga Agostino Casaroli, aki mindvégig igazolni igyekezett politikáját, szerényebb volt. A történelem ítéletére bízta politikáját. Amikor 1977. június 9-én VI. Pál ajtaja előtt vártuk Kádár János érkezését, tudva azt, hogy sokan bírálattal illették politikáját, Hamletként vívódva fordult felém: „Nem tudom, hogy jól tettük-e, hogy fogadtuk Kádárt, de hát ő kérte. Majd a történelem fog ítélni, hogy jól tettük-e.”

A történelem ítéletére hivatkozott VI. Pál pápa is, aki Mindszenty József 1975. május 6-án bekövetkezett haláról értesülve a másnapi szerdai általános kihallgatáson bensőséges szavakkal, meghatódva emlékezett meg az egyedülálló papi és lelkipásztori egyéniségről, akinek személyét tisztelet övezte, de ugyanakkor heves támadások célpontja is volt:

„Amikor majd lelohadnak a szenvedélyek, és elcsitul annak a polémiának a visszhangja, amelyet megkínzott és hajlíthatatlan életének egyes epizódjai váltottak ki, a történelem kiegyensúlyozottabb és tárgyilagosabb ítéletet mondhat egyéniségéről és az őt megillető helyről.”