2008-07-22 13:10:12

Széttört világ - P. Szabó Ferenc világnézeti sorozatának 2. része


RealAudioMP3 Világunkat Gabriel Marcel katolikus filozófus és író egyik drámája címével jellemezhetnénk: monde cassé, széttört világ. Pszichológusok, szociológusok és szellemtörténészek gyakran így jellemzik e kort, főleg az ún. "nyugati" társadalmat. Emile Pin francia szociológus diagnózisát idézhetjük: "A mai ember olyan világban él, ahol egyre ritkábbak a biztos támpontok. A kultúra szervesből véletlenszerű, kockázatos lett. A bizonyosságok nincsenek adva, hanem a személynek magának kell azokat felfedeznie. Az élet értelmét megalapozó indokok bizonytalan látóhatár felé távolodnak el, és a meghatározatlan mindennapoknak nincs készen kapott jelentésük. Az öngyilkosság és a kábítószer, a könnyű válás, a kérészéletű szentimentális kaland, szerelemtől elválasztott szexuális élvezet, pornográfia, vagyis a test szellem nélkül, a céltalan erőszak, a birtokolt tárgyak bűvölete és gyors feledése, a horoszkóp, a pszichoanalízis naiv keresése, – mindez az elkötelezettség visszautasításának a jele. Úgy tűnik, nincsenek többé olyan »ügyek«, amelyeket érdemes szolgálni. Isten szolgálata, amelyet ugyan nem utasítanak mindig vissza, elveszítette arculatát. Az ember, akinek sikerült választ adnia a mindennapi élet »hogyan«-jára, nem látja többé cselekvése értelmét." (Christus no. 71, 1971, 303)


Ha a cselekvésnek nincs értelme, természetesen az erkölcsi értékek is bizonytalanná válnak. "Minden erkölcsi érték ingadozik, mint a börzeértékek. . . Nincsenek többé örök igazságok. Mindenki úgy küzd, ahogy tud, napról napra, igyekezve megragadni – amennyire képes – a mai nap igazságát (...) A mai igazság már nem lesz érvényes holnap" (G. Gusdorf). Az ember szabad (milyen szabadság ez?), maga teremti meg értékeit, és mindennek mértéke csakis saját maga.”


Egy bizonyos ateista humanizmus az elmúlt évtizedekben az ember nevében mondott nemet Istennek. A mai strukturalizmus egyes képviselői már az antropocentrikus szemléletet is naivnak tekintik, és meghirdetik az ember halálát. Ki is az ember? Régebben még »summa et compendium mundi« (Szt. Tamás), a világ összfoglalata vagy középpontja volt. Pascal, akit megrendített "a végtelen csillagterek örök csöndje", és szorongva kereste az ember helyét a mindenségben, a gondolkodásban és a szabadságban jelölte meg a "gondolkodó nádszál" kiválóságát; ugyanakkor rámutatott – bűn miatti – nyomorára is. Teilhard de Chardin jezsuita tudós úgy vélte, hogy a modern nyugtalanság eltűnik, ha látó szemünk felfedezi: a fejlődés az ember felé, sőt egy végső, személyes Ómega felé mutat. A hitetlen biológus, Jacques Monod naivnak tekinti ezt a szemléletet is, hiszen minden a "véletlen játékának és a szükségszerűségnek eredője". A fejlődés irányát nem ismerjük, és egyáltalán nem is beszélhetünk fejlődésről, ha irányt, célt nem ismerünk. (Ez az utóbbi megállapítás helyes.) Az embertudományok fejlődése és az újabb filozófiai reflexió – mondják – leleplezte az emberközpontúság illúzióját. Az ember nem más, mint egymást keresztező törvények csomópontja. Akár teste funkcionálása, akár tudatos élete összetettsége vagy társadalmi léte szempontjából szemléljük, mindenütt a determinizmusok szorítójában látjuk. Galilei, Darwin, Marx, Freud leleplezték a naiv emberközpontúságot: az ember egy elem a végtelen csillagterekben, mint minden más elem; biológiai létének gyökerei az állatvilágba nyúlnak; társadalmi élete a gazdasági termeléstől és a javak cseréjének rendszerétől függ: szellemi tevékenységének legmagasabb régióiban is (a művészetben és a vallásban is) a tudattalan ösztönös impulzusai irányítják. De bírálnunk kell e "képrombolókat" is.


Tudnunk kell, hogy nem a központ változtatott helyet a szellemi kopernikuszi fordulatban, hanem egyszerűen a központ fogalma tűnt el. A támpont, az Abszolútum hiányzik. G. Marcel jól látta, hogy ebben keresendő a mai ember problematikus volta: elveszítette támpontját, többé már nem méri magát Istenhez. Mostani reflexiónk beirányulása éppen a „Központhoz való visszatérés" lesz. Ez a központ: Jézus Krisztus, az Istenember.


De itt még az érem másik oldalára is rá kell mutatnunk: a szekularizált világban különböző formában ébredőben van a szakrális iránti érdeklődés; sokakat továbbra is nyugtalanít az értelem, vagyis a cél és a jelentés; az „Isten halála" korszakában is egyre többen imádják az élő és igaz Istent. Az „irracionális" feltörését egyes racionalisták aggódva szemlélik ugyan, de a tény, az tény. Hogy mennyiben „valláspótlék" a szakrális (sacrum), az más kérdés. A nyugati (európai) fiatalok körében is bizonyos vallási ébredés tanúi lehetünk. (Ezt pl. magyarországi szociológiai felmérések is kimutatták.) Az imacsoportok, a karizmatikus mozgalmak szerte a világon terjednek. Szintén más kérdés az, hogy egyesek Istent akarnak Krisztus nélkül, vagy Jézust Isten és egyház nélkül. . . Tehát mindenfelé értelemkeresés és istenkeresés. A harcos ateizmus – főleg az utolsó évtizedben – egyre inkább átadja helyét a nyugodtabb (türelmesebb) szkepticizmusnak. Ez persze a hívők világában is jelentkezik, fény- és árnyoldalaival.


Befejezésül II. János Pál első körleveléből idézek:


„Az embernek, aki egészen alapvetően meg akarja érteni magát – nem csupán a közvetlen, részleges, gyakran felületes, sőt látszólagos kritériumok alapján és saját léte mértéke szerint – Krisztushoz kell közelednie nyugtalanságával és bizonytalanságával, sőt gyengeségével és bűnösségével, életével és halálával. Mintegy Krisztusba kell belépnie teljes, lényével, »el kell sajátítania«, asszimilálnia kell a Megtestesülés és a Megváltás egész valóságát, hogy megtalálja önmagát." (Redemptor hominis, 10.)


P. Teilhard de Chardin
(1881–1955)
A világot az egyetemes Krisztus hatja át lélekkel


[...] Az első Karácsonyt megelőző csodás időkből nem hiányzik Krisztus,
hanem áthatja azokat hatalmas erejével.
A fogantatására való lázas készülődés mozgatja a kozmikus tömegeket
és irányítja a bioszféra első életáramait.
Az Ő születésének előkészítése gyorsítja meg az ösztönök fejlődését
és a gondolat kibomlását a Földön.
Ne botránkozzunk ostobán azon,
hogy oly végeláthatatlan várakozásnak kellett megelőznie a Messiás eljövetelét.
Nem kevesebb kellett, mint az ősember rettenetes és ismeretlen erőfeszítése,
Egyiptom kibomló szépsége és Izrael nyugtalan várakozása,
és a keleti misztikák lassan lepárolt illata,
és a görögök százszorosan kifinomult bölcsessége,
hogy Jessze és az Emberiség törzsökén,
kinyílhasson a Virág.
Mindezek az előkészületek kozmikusan és biológiailag szükségesek voltak,
hogy Krisztus az emberi színpadra léphessen.
És mindezt az erőfeszítést lelkének aktív és teremtő ébredése serkentette,
amennyiben ez az emberi lélek arra volt kiválasztva,
hogy átlelkesítse a Mindenséget.
Amikor Krisztus megjelent Mária karján,
már éppen felemelte a Világot. [. . .]
(Világmindenségem, 1924)








All the contents on this site are copyrighted ©.