Széttört világ - P. Szabó Ferenc világnézeti sorozatának 2. része
Világunkat Gabriel
Marcel katolikus filozófus és író egyik drámája címével jellemezhetnénk: monde cassé,
széttört világ. Pszichológusok, szociológusok és szellemtörténészek gyakran így jellemzik
e kort, főleg az ún. "nyugati" társadalmat. Emile Pin francia szociológus diagnózisát
idézhetjük: "A mai ember olyan világban él, ahol egyre ritkábbak a biztos támpontok.
A kultúra szervesből véletlenszerű, kockázatos lett. A bizonyosságok nincsenek adva,
hanem a személynek magának kell azokat felfedeznie. Az élet értelmét megalapozó indokok
bizonytalan látóhatár felé távolodnak el, és a meghatározatlan mindennapoknak nincs
készen kapott jelentésük. Az öngyilkosság és a kábítószer, a könnyű válás, a kérészéletű
szentimentális kaland, szerelemtől elválasztott szexuális élvezet, pornográfia, vagyis
a test szellem nélkül, a céltalan erőszak, a birtokolt tárgyak bűvölete és gyors feledése,
a horoszkóp, a pszichoanalízis naiv keresése, – mindez az elkötelezettség visszautasításának
a jele. Úgy tűnik, nincsenek többé olyan »ügyek«, amelyeket érdemes szolgálni. Isten
szolgálata, amelyet ugyan nem utasítanak mindig vissza, elveszítette arculatát. Az
ember, akinek sikerült választ adnia a mindennapi élet »hogyan«-jára, nem látja többé
cselekvése értelmét." (Christus no. 71, 1971, 303)
Ha a cselekvésnek nincs
értelme, természetesen az erkölcsi értékek is bizonytalanná válnak. "Minden erkölcsi
érték ingadozik, mint a börzeértékek. . . Nincsenek többé örök igazságok. Mindenki
úgy küzd, ahogy tud, napról napra, igyekezve megragadni – amennyire képes – a mai
nap igazságát (...) A mai igazság már nem lesz érvényes holnap" (G. Gusdorf). Az ember
szabad (milyen szabadság ez?), maga teremti meg értékeit, és mindennek mértéke csakis
saját maga.”
Egy bizonyos ateista humanizmus az elmúlt évtizedekben az
ember nevében mondott nemet Istennek. A mai strukturalizmus egyes képviselői már az
antropocentrikus szemléletet is naivnak tekintik, és meghirdetik az ember halálát.
Ki is az ember? Régebben még »summa et compendium mundi« (Szt. Tamás), a világ összfoglalata vagy
középpontja volt. Pascal, akit megrendített "a végtelen csillagterek örök csöndje",
és szorongva kereste az ember helyét a mindenségben, a gondolkodásban és a szabadságban
jelölte meg a "gondolkodó nádszál" kiválóságát; ugyanakkor rámutatott – bűn miatti
– nyomorára is. Teilhard de Chardin jezsuita tudós úgy vélte, hogy a modern nyugtalanság
eltűnik, ha látó szemünk felfedezi: a fejlődés az ember felé, sőt egy végső, személyes
Ómega felé mutat. A hitetlen biológus, Jacques Monod naivnak tekinti ezt a szemléletet
is, hiszen minden a "véletlen játékának és a szükségszerűségnek eredője". A fejlődés
irányát nem ismerjük, és egyáltalán nem is beszélhetünk fejlődésről, ha irányt, célt
nem ismerünk. (Ez az utóbbi megállapítás helyes.) Az embertudományok fejlődése és
az újabb filozófiai reflexió – mondják – leleplezte az emberközpontúság illúzióját.
Az ember nem más, mint egymást keresztező törvények csomópontja. Akár teste funkcionálása,
akár tudatos élete összetettsége vagy társadalmi léte szempontjából szemléljük, mindenütt
a determinizmusok szorítójában látjuk. Galilei, Darwin, Marx, Freud leleplezték a
naiv emberközpontúságot: az ember egy elem a végtelen csillagterekben, mint minden
más elem; biológiai létének gyökerei az állatvilágba nyúlnak; társadalmi élete a gazdasági
termeléstől és a javak cseréjének rendszerétől függ: szellemi tevékenységének legmagasabb
régióiban is (a művészetben és a vallásban is) a tudattalan ösztönös impulzusai irányítják.
De bírálnunk kell e "képrombolókat" is.
Tudnunk kell, hogy nem a központ
változtatott helyet a szellemi kopernikuszi fordulatban, hanem egyszerűen a központ
fogalma tűnt el. A támpont, az Abszolútum hiányzik. G. Marcel jól látta, hogy ebben
keresendő a mai ember problematikus volta: elveszítette támpontját, többé már nem
méri magát Istenhez. Mostani reflexiónk beirányulása éppen a „Központhoz való visszatérés"
lesz. Ez a központ: Jézus Krisztus, az Istenember.
De itt még az érem
másik oldalára is rá kell mutatnunk: a szekularizált világban különböző formában ébredőben
van a szakrális iránti érdeklődés; sokakat továbbra is nyugtalanít az értelem, vagyis
a cél és a jelentés; az „Isten halála" korszakában is egyre többen imádják az élő
és igaz Istent. Az „irracionális" feltörését egyes racionalisták aggódva szemlélik
ugyan, de a tény, az tény. Hogy mennyiben „valláspótlék" a szakrális (sacrum), az
más kérdés. A nyugati (európai) fiatalok körében is bizonyos vallási ébredés tanúi
lehetünk. (Ezt pl. magyarországi szociológiai felmérések is kimutatták.) Az imacsoportok,
a karizmatikus mozgalmak szerte a világon terjednek. Szintén más kérdés az, hogy egyesek
Istent akarnak Krisztus nélkül, vagy Jézust Isten és egyház nélkül. . . Tehát mindenfelé
értelemkeresés és istenkeresés. A harcos ateizmus – főleg az utolsó évtizedben – egyre
inkább átadja helyét a nyugodtabb (türelmesebb) szkepticizmusnak. Ez persze a hívők
világában is jelentkezik, fény- és árnyoldalaival.
Befejezésül II. János
Pál első körleveléből idézek:
„Az embernek, aki egészen alapvetően meg
akarja érteni magát – nem csupán a közvetlen, részleges, gyakran felületes, sőt látszólagos
kritériumok alapján és saját léte mértéke szerint – Krisztushoz kell közelednie nyugtalanságával
és bizonytalanságával, sőt gyengeségével és bűnösségével, életével és halálával. Mintegy
Krisztusba kell belépnie teljes, lényével, »el kell sajátítania«, asszimilálnia kell
a Megtestesülés és a Megváltás egész valóságát, hogy megtalálja önmagát." (Redemptor
hominis, 10.)
P. Teilhard de Chardin (1881–1955) A világot
az egyetemes Krisztus hatja át lélekkel
[...] Az első Karácsonyt megelőző
csodás időkből nem hiányzik Krisztus, hanem áthatja azokat hatalmas erejével.
A fogantatására való lázas készülődés mozgatja a kozmikus tömegeket és irányítja
a bioszféra első életáramait. Az Ő születésének előkészítése gyorsítja meg az ösztönök
fejlődését és a gondolat kibomlását a Földön. Ne botránkozzunk ostobán azon, hogy
oly végeláthatatlan várakozásnak kellett megelőznie a Messiás eljövetelét. Nem
kevesebb kellett, mint az ősember rettenetes és ismeretlen erőfeszítése, Egyiptom
kibomló szépsége és Izrael nyugtalan várakozása, és a keleti misztikák lassan
lepárolt illata, és a görögök százszorosan kifinomult bölcsessége, hogy Jessze
és az Emberiség törzsökén, kinyílhasson a Virág. Mindezek az előkészületek
kozmikusan és biológiailag szükségesek voltak, hogy Krisztus az emberi színpadra
léphessen. És mindezt az erőfeszítést lelkének aktív és teremtő ébredése serkentette, amennyiben
ez az emberi lélek arra volt kiválasztva, hogy átlelkesítse a Mindenséget. Amikor
Krisztus megjelent Mária karján, már éppen felemelte a Világot. [. . .] (Világmindenségem,
1924)