Az évközi tizennegyedik
vasárnap első olvasmányában Zakariás próféta úgy mutatja be az eljövendő szabadítót,
mint a béke királyát. Benne a szelíd szívű Jézusra ismerünk, akihez ma is bizalommal
imádkozunk a világ békéjéért.
A második olvasmányban Szent Pál buzdítja a
római híveket, hogy döbbenjenek rá arra, hogy bennük Isten Lelke lakik. Minket is
ugyanez a Lélek serkent és bátorít az élet rögös útjain. Az evangéliumban Szent
Máté evangélista tolmácsolja felénk Jézus biztató szavait:
„Gyertek hozzám
mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én majd megkönnyítlek titeket.”
– Természetesen Jézusnak ez a felhívása közvetlenül azokhoz szólt, akik ott szorongtak
körülötte. Vajon mitől voltak fáradtak ezek az emberek? Ezt megtudhatjuk oly módon,
hogy felidézzük Jézus egy-egy példabeszédét. A szőlőskert munkásairól megtudjuk, hogy
sokan tétlenül ácsorogtak a piacon még a késő délutáni órákban is, mert senki sem
adott nekik munkát. Ott voltak tehát Jézus hallgatói között az elfáradt munkanélküliek.
A magvetőről szóló példabeszédből megtudjuk, hogy mennyi fáradsággal járt
a munkája és mily kevés termést hozott a vetés. Ott voltak tehát Jézus hallgatói között
az elfáradt földművesek, akik keserves munkával tudták eltartani családjukat. De ott
voltak az elfáradt betegek és koldusok is, akiket félrelökdöstek még Jézus útjából
is: gondoljunk a jerikói vakra, akit mindenképpen el akartak hallgattatni. De ne csak
a szegényekre és betegekre gondoljunk: ott volt valószínűleg Nikodémus is, aki belefáradt
saját vallásának terhes törvényeibe. Valójában, mindenki valamibe belefárad egyszer
az életben, és szüksége van Jézusra.
Mibe fáradunk bele mi, mai emberek? A
fáradtságnak talán három nagy területét tudnánk meghatározni. Elfáradunk az élet
dübörgő hajszája miatt: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk a világba, amelyben
élünk. Elfáradunk a rengeteg igazságtalanság láttán: úgy is mondhatnánk, hogy
belefáradunk az emberekbe, a törvényekbe és az intézményekbe.. Elfáradunk saját
erkölcsi esetlenségünk miatt: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk saját magunkba,
akik, és amik vagyunk. Ekkor jut el hozzánk Jézus csendes, biztató hívása, hogy
menjünk hozzá, ő majd felüdíti lelkünket. Az élet hajszájára az orvosság a csendes
ima; ne múljék el nap, hogy nem állunk meg legalább néhány percre, különösen este,
lefekvés előtt, hogy felemeljük szívünket Istenhez, hogy megköszönjük neki millió
ajándékát.
Az emberek primitívségére és önzésére az orvosság hitünk emberszeretete;
ne múljék el nap, hogy nem teszünk valami jót valakivel.
A saját magunkból
való kiábrándulás orvossága a szentségek vétele, mindenekelőtt a szentgyónás, amelyben
ismételten megtapasztaljuk, hogy Isten elfogad és szeret bennünket; ne múljék el hosszabb
idő, hogy nem tesszük le gyarlóságaink terhét az irgalmas szívű Jézus elé, hogy ne
kelljen azt tovább cipelnünk az élet amúgy is rögös útján.
Ennek az evangéliumi
szakasznak másik örömhírt közvetítő mondata: „Az én igám kedves és az én terhem könnyű…”
Vajon nem ellentmondás ez? Lehet-e a teher könnyű? Hiszen pontosan az ellenkezőjét
szoktuk vele kifejezni; ha valakire terhet raknak, akkor azt mondjuk, hogy húzza az
igát. Lehet-e az iga kedves, édes? Senki sem vesz igát a nyakába jószántából, azt
mindig valaki más kényszeríti ránk. Mit akart tulajdonképpen mondani Jézus ezzel a
képpel? Akkori hallgatóinak ez a kép sokat mondott.
A zsidóknak a vallás nemcsak
öröm volt, hanem teher is a számtalan előírás, szabály, szokás és tilalom miatt. Jézus
egy alkalommal kemény szavakkal elítélte a farizeusokat, akik elviselhetetlen terhet
raknak másokra szabályaik révén, amelyet ugyanakkor ők maguk sem hajlandók hordozni.
Ily értelmezésben Jézus példázatából azt olvashatták ki hallgatói, hogy az ő vallása
nem teher, hanem szabadság, nem iga, hanem szeretet.
Ez a válasz nekünk is
deríthet fényt arra vonatkozóan, hogy mi az igazi vallásosság lényege. De valahogyan
érezzük, hogy ez a magyarázat nem elégit ki bennünket maradéktalanul, hiszen Jézus
más alkalommal azt is állította, hogy aki tanítványa akar lenni, annak minden nap
újra magára kell vennie keresztjét, a kereszt pedig éppoly terhes lehet, minta az
iga.
Létezik azonban másmilyen értelmezés is. Egy szentíráskutató szerint
talán a fordítással van baj. (William Barclay, The Daily Study Bible, The Gospel of
Matthew, The Saint Andrew Press, Edinburg. 1977). A görög jelző itt a “chrestos” szó,
ami annyit jelent, mint “testhez szabott”, jól méretezett. Az angol fordítás az igát
“könnyűnek” mondja: “My yoke is easy”, oly értelemben, amint egy leckéről mondjuk
a kisdiáknak, hogy azt könnyű megtanulni. Tanulságos a német fordítás is, amely negatív
formában adja vissza Jézus szavait, miszerint az ő igája nem tör, nem nyom, amint
egy cipő szokott törni vagy nyomni: “Mein Joch drückt nicht”. Honnan ez a kép?
Palesztinában
az ökrök igáját fából faragták. A gazda elvezette az ökröt a mesterhez, aki méretet
vett az ökör nyakáról, majd nekilátott az iga megformálásának. Amikor elkészült vele,
a tulajdonos ismét elvezette az ökröt, hogy kipróbálják, jól méretezett-e az iga,
nem szorítja-e az ökör nyakát? Az igát tehát méretre készítették, mint a szabó az
öltönyt.
Létezik egy legenda, mely szerint Jézus volt egész Palesztinában
a legjobb iga-készítő és az iparosok már akkor is kiakasztották mesterségük cégérét.
Jézus műhelyének ajtaja felett tehát egy iga képe függött ezzel a felírással: „Itt
készülnek a legkényelmesebb igák”.
Valószínűleg tényleg csak legenda az egész,
de igen mély igazságot fejez ki, amit így fogalmazhatnánk meg: Az a teher, amit Jézus
rak követői vállára, pontosan a személyhez méretezett iga, amely, ha nem is könnyű,
nem súlyosabb annál, amit képesek vagyunk vinni. Egyetlen kereszt sem súlyosabb annál,
amekkorát elbír a vállunk.