XVI. Benedek pápa a nagy római melegre való tekintettel szerdán délelőtt a zsúfolásig
megtelt vatikáni VI. Pál csarnokban tartotta meg az első és utolsó júliusi kihallgatást.
A nyári időszakban a szerdai általános pápai kihallgatások sorozata a Szentatya Castel
gandolfói tartózkodása és ausztráliai útja miatt csak augusztus 13-val folytatódik
Rómában.
A szombaton megnyitott szentpáli évre tekintettel a pápa - az egyházatyáknak
szentelt tanítása után - mostani katekézisével új sorozatot indított, melyben Szent
Pál apostol mai üzenetét értelmezi. Pál apostol nagyszerű személy, szinte követhetetlen,
olyan példaként áll előttünk, aki teljesen átadta magát az Úrnak és az Egyháznak.
Megértéséhez azonban meg kell ismernünk azt a környezetet és kort, amelyben az Apostol
élt és ami bizonyos szempontból nem is nagyon különbözik a mai világ társadalmi-kulturális
összefüggéseitől – hangsúlyozta a pápa. Mindenekelőtt meg kell különböztetni a
környezetet, melyben Pál születik és fejlődik attól, amibe később illeszkedik. Ő Izrael
népének és hagyományának jól meghatározott és körülírt, bizonyára kisebbségi kultúrájából
érkezett. Abban a korban az antik világban és jelesen a római birodalomban a zsidók
a lakosság 10 százalékát alkották, de itt Rómában az első század közepe táján számuk
kisebb volt, maximum a város lakosainak három százaléka. Szokásaik, hitük és életstílusuk
révén világosan különböztek a környezetüktől, amely kettős formában nyilvánította
ki a véleményét róluk: egy részük kinevette és lenézte őket, ami aztán intoleráns
magatartásban öltött testet, míg egy másik rész csodálattal tekintett rájuk. Utóbbiak
közül kerültek ki az „istenfélők” és a „prozeliták” csoportjai, akik pogány létükre
csatlakoztak a zsinagógához és osztoztak az Izrael Istenében való hitben.
Ezek
után nem csodálkozhatunk – mondotta a pápa – hogy Pál fogadtatása és értékelése is
kettős. Egy azonban biztos: a zsidó vallás és kultúra a maga sajátosságaival könnyedén
talált helyet korának mindent átható ama intézményrendszerében, mint amilyen a római
birodalom volt. Nehezebb lesz a sorsa azoknak, akik – akár zsidó akár pogány származásúak
- Krisztus követői lesznek, minthogy ők egyszerre különböznek a zsidóságtól és az
uralkodó birodalomtól. Mindenesetre Pált két tényező segítette nagyban. Az egyik a
görög-hellén kultúra, a másik pedig a római birodalom politikai-közigazgatási szerkezete,
mely békét garantált Britanniától kezdve egészen Közép-Egyiptomig. Ebben a térben
elégséges szabadsággal és biztonsággal lehetett mozogni, hála a rendkívüli úthálózatnak,
melyek révén a kulturális alapjellegzetességek terén az egyes részeket úgy egyesítették,
hogy az nem vált a helyi értékek kárára. Pál kortársa, az alexandriai Filón dicséri
is Augustus császárt, mert „mindenféle vad népek között harmóniát tudott teremteni,
miközben őrködött a béke felett”.
A Pál apostolra jellemző univerzális látásmód
– legalábbis a Damaszkusz utáni életében – bizonyára a Krisztus-hitének köszönhető,
amennyiben a Feltámadott alakja immár minden sajátos megszorításon túlmutat és ezért
mondja az Apostol: „többé már nincs különbség zsidó és görög, rabszolga vagy szabad,
férfi vagy nő között, mert ti mindnyájan egy személy vagytok Krisztusban” (Gal 3,28).
Mindazonáltal korának és környezetének történelmi-kulturális helyzete befolyásolta
őt is. Van, aki Pált „három kultúra emberének nevezte”, szem előtt tartva zsidó származását,
görög nyelvét és római polgárjogát, amint ezt latin neve, Paulus is mutatja.
A
Pál szellemiségét befolyásoló kortárs tényezők között említette a pápa az akkor uralkodó
sztoikus filozófiát, mely a kereszténységet is érintette, igaz csak felületesen. Jeles
képviselőik közülte emelte ki a pápa többek között Seneca és Epiktétosz neveit, akik
az emberiesség és tudás magas értékeit képviselték, melyeket a kereszténység magába
is fogadott. Ebben a tekintetben elég a világegyetemről szóló tanításukra gondolni
egy nagy harmónikus szerv képében és következésképpen az emberek megkülönböztetés
nélküli egyenlőségének tanítására, a férfi és nő közötti - legalább alapelvszerű –
egyenlőségre, továbbá a helyes mérték, a túlzásokat elkerülő önuralom eszményeire.
Amikor Pál a filippieknek ír, levelében nem tesz mást, mint egyszerűen alkalmazza
ezen filozófiai bölcsességnek tisztán humánus fogalmait: „Testvéreim, arra irányuljanak
gondolataitok, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami ártatlan, ami kedves,
ami dicséretre méltó, ami erényes és magasztos”. (Fil 4,8).
Katekézise utolsó
nagy gondolati egységében Benedek pápa a Pál korában válságba jutott hagyományos birodalmi
vallásról szólt. Lukréciuszt idézte, aki szerint „a vallás bűntettekhez vezetett”,
Seneca pedig minden ritualizmuson túl tanította: „Isten közel van hozzád, veled van,
tebenned”. Mindez visszatükröződik Pál areopáguszi beszédében: „Isten nem lakik kézzel
épített templomokban… benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17. Ezen a ponton
találkozik a zsidó hitnek antropomorfizmust kerülő mentalitása Pál kortársainak vallásos
fogékonyságával. A gyakorlatban a hivatalos birodalmi vallásról lemondó pogányok magánhelyeken
folytatták saját vallásgyakorlatukat, ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy Pál
korában, amikor még nekik sem voltak nyilvános épületeik, az ugyancsak magánházakban
összegyülekező keresztényeket könnyen úgy tekinthették, mint a saját intim vallásgyakorlatuk
egyikét.
Katekézise összegző részében Benedek pápa leszögezte: nem lehetséges
megérteni Pál apostolt anélkül, hogy elhelyeznénk őt korának zsidó és pogány hátterében.
Ebben az összefüggésben válik nyilvánvalóvá, ami Pál tanításból megegyezik a kortárs
világgal és ami új belőle. Ugyanez érvényes a kereszténységre is, akinek egyik legjelentősebb
példája éppen Pál apostol, azért is kell tanulni tőle. Éppen ez a szentpáli év célja
- zárta utolsó júliusi katekézisét a pápa - tanulni szent Páltól, tanulni a hitet,
tanulni Krisztust, és megtanulni végül az igaz élet útját.