A magyar főpásztorok ad limina-látogatása elé - P. Szabó Ferenc jegyzete

Május elején kerül sor a magyar püspökök római ad limina-látogatására. Az egyházjog (399–400. kánon) előírása szerint a megyéspüspökök kötelesek ötévenként jelentést beterjeszteni a pápának a rájuk bízott egyházmegye állapotáról, az apostoli Szentszék által meghatározott formában és időben. Amikor a jelentést a pápának kell beterjeszteni, a püspökök utazzanak Rómába, hogy megadják a tiszteletet Szent Péter sírjának, és jelenjenek meg a római pápánál. A püspökök ilyenkor az illetékes római kongregációknál is látogatást tesznek, hogy beszámoljanak egyházmegyéjük állapotáról.

Mostani jegyzetemben egészen vázlatosan a magyar társadalom helyzetéről adnék tájékoztatást, mintegy a magyar egyházi állapotok hátteréről, hiszen az evangelizálás és a lelkipásztori munka nem légüres térben folyik, hanem egy adott társadalmi-politikai környezetben. Elöljáróban megjegyzem: a magyar püspökök jó egy évtizeddel ezelőtt „Igazságosabb és testvériesebb világot!” című szakszerű körlevelükben felmérték az ország és az egyház helyzetét; akkor megállapításaik és ajánlásaik ma is időszerűek, sőt – sajnos – az ország helyzete csak súlyosbodott: tragikus politikai és erkölcsi válságot él át a nemzet.

Most a Hitel című folyóirat februári különszámában megjelent tanulmányok alapján, amelyekben írók, szociológusok és általában a haza jövője iránt érdeklődő/aggódó írástudók mondják el véleményüket, néhány vonással jelzem a helyzetet. A cikkírók jó része aggodalommal említi a demográfiai problémát, azt, hogy hogyan vénül és pusztul a magyarság, mert terjed a „halál kultúrája”, amelyet II. János Pál több ízben – világviszonylatban – megbélyegzett. A szociális viszonyok, a családbarát politika hiánya mellett terjed az eltömegesedés, az erkölcsi züllés, a fogyasztói mentalitás. A magyarországi rendszerváltás utáni jó másfél évtized nagy tragédiája, hogy nem a nemzeti baloldal hajtotta végre a reformokat, hanem a kádárista nómenklatúra. Az államelnök és mások joggal beszélnek erkölcsi válságról, a társadalmi-gazdasági-kulturális válság mellett. Szerencsére az írástudók egy része érzi felelősségét, és keresi a kiutat a káoszból, ugyanakkor egyes árulók magasztalják a hazugságokat halmozó csoportot.

Idézem Bábel Balázs kalocsai érsek írását: „Az elhíresült őszödi hazugságbeszédből így lett retorikai csúcsteljesítmény és igazságbeszéd. Az ország gazdasági csődjéből eredményes konvergencia-program, az egészségügy kiárusítása pedig versengés a betegek kegyeiért. A megszüntetett iskolákból ésszerűsített összevonás a minőségi oktatás érdekében. Az imperialista háborúban való részvétel a terrorizmus elleni küzdelem okán hazánk védelme. És sorolhatnánk tovább.” (226. o.)

A márciusi 9-i népszavazással a nép döntött: elege van a demokráciát megcsúfoló oligarchia országromboló uralmából. A szavazás után szétbomlott a koalíció, még nem látjuk a kiutat, a politikai helyzet további bonyolódását. Mindenesetre, amit a felelősségüket érző értelmiségiek még a népszavazás előtt elmondtak a Hitel idézett számában, azt most még a szétesett koalíció pártjai, a szocialista és a liberális párt vezetői és tagjai is egymásra mutogatva hangoztatják, – egyik fél a másikra tolja a tragikus helyzet előidézését.


A legnagyobb baj, hogy a kommunizmus és a neoliberalizmus ateista ikerpártja szinte minden erkölcsi elemet kiölt a politikából – állapítja meg Tőkéczki László politológus, „éspedig azért, mivel mai uralmuk alapja még mindig a történelmi erőszak, amely évtizedeken át félelmet, közönyt, tájékozatlanságot, belenyugvást, erkölcsi deficitet, reménytelenséget stb. keltve lehetővé tette a gátlástalan hazugság immár közvetlen erőszak nélküli hatalomra kerülését és ott maradását. . . A bajok szellemi-lelki-erkölcsi természetűek, s pusztán anyagi emelkedéssel nem is orvosolhatók." (149)

Mi tehát a teendő? Vasy Géza, az Írószövetség elnöke szerint ma is szellemi honvédelemre van szüksége Magyarországnak, a különböző nemzeti, szociális, szakmai érdekek egyesítéséért.” Őrizni kell a határon belül és túl a magyarságot mind lélekszámban, mind nyelvben és kultúrájában. Ehhez nem kapkodó, hanem józan, nemzeti érdekeket érvényesítő reformpolitika szükséges, amelyet a szellemi élet segíthet megreformálni, de végrehajtani csak kormány képes. Jó tendencia a civil szervezetek, a szakszervezetek, a kis közösségek megerősödése, érdekérvényesítési szándéka. A polgári társadalomnak ez a lényegéhez tartozik”. (89–90)


És a már idézett Bábel Balázs érsekkel hangsúlyozni kell az erkölcsi megújulásszükségességét, amelyben elsőrendű szerep jut az egyháznak, a keresztény közösségeknek. „Az igazi változás mindig belülről jöhet. A Biblia szavával, a megtéréssel, a metanoiával az értelem, az érzelem, az akarat jó útra terelésével. Abban látom a kivezető utat – következtet az érsek –, ha a spirituális változás transzcendentális indíttatású lesz, és a kevés megmaradt igaz só és kovász módjára hat a többiekre.” (227)