"Olaj a sebekre" nemzetközi kongresszus a Lateráni Egyetemen - László Éva magyar résztvevő
beszámolója
A kongresszus megszervezésére
a Kolumbusz Lovagrend valamint a házasságról és a családról teológiai tanulmányokat
folytató II. János Pál Pápai Intézet közös megrendezésében került sor.
A találkozón
két, a társadalom alapját, a családot fájdalmasan érintő problémáról beszéltek: a
válás hatása a család tagjaira, az abortusz következményei a családban. Ez utóbbi
azért is fontos, mivel, amint arról a szakmai előadók is beszámoltak, család, illetve
az egyes ember nem akar tudomást venni, vagy igyekszik elnyomni, elhallgatni, hogy
ennek az orvosi beavatkozásnak nemcsak fizikai vagy etikai következményei vannak,
hanem hatással vannak mind az egyén, mind a szűkebb és tágabb értelemben vett közösség
lelki és pszichikai életére.
A kongresszus a mottóját XVI. Benedek pápa „Az
Isten szeretet” kezdetű enciklikájából vette, méghozzá abból a részből, ahol a Szentatya
az egyházi szeretet-tevékenység sajátos arculatáról ír. A Pápa az irgalmas szamaritánus
és Jézus konkrét életpéldájára irányítja a tekintetünket: „A keresztény ember programja
– az irgalmas szamaritánus programja, Jézus programja – a „látó szív”. Ez a szív látja,
hol van szükség szeretetre, és ennek megfelelően cselekszik (Deus caritas est 31).
XVI.
Benedek pápa hívására válaszolva a szervezők és az előadók a konkrét felebaráti szeretet
megvalósításáért szállnak síkra a világ közömbösségével szemben: a szakmai illetékesség
fontos, de nem elégséges. Szükség van arra, hogy a keresztények megnyissák szívüket
szenvedő felebarátaik iránt, és egy meghallgatásban, odafigyelésben, elfogadásban
vagy konkrét segítségben gyógyírt nyújtsanak, az isteni bölcsesség fényében elhagyott
embertáraiknak.
Az első napon a két témát szociális, pszichológiai, és erkölcsi-etikai
oldalról mutatták be az előadók. A második napon pedig a pápai audiencia után, a lelkipásztori
munkára vonatkozólag kerestek utat, megfelelő választ a segítségnyújtáshoz.
Mons.
Livio Melina, a II. János Pál Pápai Intézet igazgatójának a „Az olaj a sebekre”
című nemzetközi kongresszusán elhangzott nyitóbeszéde (2008. április 4., Róma, Lateráni
Egyetem)
A kongresszus ötlete egy évvel ezelőtt született meg Prof. Carl Anderson
javaslatára, aki egyetemünk washingtoni szekciójának igazgatóhelyettese és a családpolitikáról
tartott kurzust abban az időszakban. Akkor nemcsak a házasság, az abortusz igazságtalan
erőszakosságáról, és számtalan ember rejtett szenvedéséről adott reális képet, hanem
azokról, főként az Egyesült Államokban kibontakozó kezdeményezésekről is, amelyek
gyógyírt keresnek ezekre a sebekre. Néhányan a hallgatók közül szerettek volna teljesebb
képet kapni erről a tematikáról, így megismertük a „Rachele-tervet”, és meghívtuk
Victoria Thorne-t, hogy beszéljen nekünk róla.
Már a kezdetekkor a szívünkben
hallottuk XVI. Benedek szavait: „A keresztény ember programja – az irgalmas
szamaritánus programja, Jézus programja – a „látó szív”. Ez a szív látja, hol van
szükség szeretetre, és ennek megfelelően cselekszik” (Deus caritas est
31). Megismervén ezeket a fájdalmakat hogyan is léphetnénk át a szenvedőkön anélkül,
hogy ne foglalkoznánk az áldozatokkal? Hogyan feledkezhetnénk meg az ártatlanokról,
mint az elvált szülők gyermekeiről vagy az anya méhében megfogant, de meg nem született
gyermekekről, illetve egyrészt különböző mértékben bűnösökről, másrészt mégis a saját
maguk által okozott sebek áldozatairól?
Az egyház sokszor rámutat azokra a
társadalmi következményekre, amelyeket a válás és az abortusz bevezetése a társadalom
rendjében okozott és okoz. A közvélemény mégis gyakran ennek a tanításnak csak a negatív
aspektusait látja és túl szigorúnak ítéli azt. Valójában az egyház magáénak érzi az
irgalmas szamaritánus és Jézus magatartását és sok jóakaratú emberrel együtt próbál
a konkrét szenvedő emberhez közeledni, letérdelni, hogy ápolja a sebeket.
Origenész
egyházatya az irgalmas szamaritánus történetét egyik művében krisztológiai aspektusból
magyarázza: Krisztus az igazi irgalmas szamaritánus, aki az Égből alászállva emberré
lett, hogy segítséget nyújtson az emberiség számára, amely az út mentén hever, a bűn
által megcsupaszítva és megsebezve, így képtelen arra, hogy elérje célját. Ő az, aki
gondot visel rá, személyesen fizetve érte és hátára véve elviszi őt arra a helyre,
amely maga az egyház. Ő az, aki megígéri, hogy visszatér az idők végén. Origenész
azt is mondja, hogy a „szamaritánus” jelző nem kényelmetlen Jézus számára, aki valójában
nem tagadja, amikor a farizeusok ezzel vádolják. Az egyházatya rámutat arra, hogy
a szamaritánus szó etimológiailag „őrzőt” jelent. Tovább folytatva a tanítást, antitézisként
említi meg Káin Isten kérdésére adott válaszát az első emberölés után: „Hol a te testvéred?”,
„Talán őrzője (szamaritánus) vagyok én testvéremnek?”. Jézus testvéreinek valódi őrzője
és mi is Őbenne és az egyházban arra kaptunk hivatást, hogy őrzőivé váljunk ruháitól
megfosztott és az út szélére vetett a testvéreinknek.
Ez a két nap a következő
két gondolatot szeretné elmélyíteni:
Egyrészt az „Egy szív, amely lát” gondolatot,
amely annyit jelent, mint közel állni a másikhoz, könyörülettel lenni a másik iránt.
Az első nap szeretnénk betekintést nyerni az elvált szülők gyermekeinek helyzetébe
és az abortusz következményeibe egy szociológiai és pszichológiai, de főként humánus,
azaz etikai szempontból.
Másrészt elmélyítjük a „megfelelően cselekedni” gondolatot,
amely arra vonatkozik, hogy ápoljuk, magunkra vegyük a másikat, hogy elvigyük a fogadóba,
rábízzuk az ottani ápolásra, fizessünk érte és, hogy visszatérjünk. A második nap
célja tehát, hogy a másikra való odafigyelés során szolidáris választ találjunk a
lelkipásztori tevékenység területén, ahogy ez már a világ több részén történik különböző
központokban és egyéb, a segítségnyújtást szorgalmazó kezdeményezésekben. László
Éva, a II. János Pál Intézet doktorandusz hallgatója