Emlékezés II. János Pálra - három évvel halála után - P. Szabó Ferenc jezsuita jegyzete

Wojtyla pápa és a magyarok
Első rész
Április 2-án Rómában és az egész világon Isten Szolgája, II. János Pál három évvel ezelőtti halálára emlékeztek. Most és még egy alkalommal Wojtyla pápa és a magyarok kapcsolatáról szólnék, részben személyes élményeim alapján.
– 1978. október 16-án feszülten figyeltük a Vatikáni Rádióból a Sixtus-kápolna kéményének a füstjét. Amikor végre fehér lett, rohantam irodánkba, hogy gyorsan elkészítsem a lengyel pápa életrajzát, mert bizony egy fél tucat papabilis életrajza között nem szerepelt az övé; mindenkit meglepett a konklávé választása. Átéltük aztán II. János Pál beiktatását a Szent Péter téren, amikor a világ felé ezt kiáltotta: "Nyissátok ki a kapukat Krisztusnak!" Emlékszem, meglepődtünk, hogy szinte első üzenete (levele) 1978. december 2-án Lékai László bíboros prímásnak és a magyar püspököknek szólt. Ebben írta: "A lengyel és a magyar népet a közös történelem, a szomszédság, a közös uralkodóházak és a hasonló sors szálai kapcsolják össze." Ezután még utalt Szent István művére és a magyar millenniumra, a magyar származású Hedvig királynőre, akinek ereklyéit a krakkói székesegyházban őrzik.
Amikor a szentatya 1991-es magyarországi látogatására készült, szerencsém volt többször találkozni vele a szerdai kihallgatások előtt, majd Castel Gandolfóban is, hogy tájékoztatást adjak a magyar helyzetről és segítsek a magyar szövegek kiejtését megtanulni. Ilyenkor nagyon gyakran a lengyel-magyar történelmi kapcsolatokra terelte a szót. Ezekről sokat tudott. Volt viszont olyan jelenkori esemény, amelynek részleteit nem ismerte. Elmondtam, hogy mi egyetemisták a Bem-szoborhoz vonultunk, és ezt kiabáltuk: "Ruszkik haza!" és hogy a lengyel Bem tábornok 1948-ban a magyarok mellett harcolt az elnyomók ellen. II. János Pál mindezt megjegyezte, és 1991. augusztus 20-án, amikor a magyar püspökökkel találkozott, a hivatalos beszéd után olaszul rögtönözve meleg hangon a lengyel-magyar barátságról beszélt, és megismételte az 1956-os történetet is. Rögtönzött beszédéből idézek most:
  „Évek óta vártam erre a magyarországi napra; főleg, amikor Lengyelországba látogattam, tudva azt, hogy Lengyelország és Magyarország között századokon át és az utolsó időkben is szorosak voltak a kapcsolatok. Mindig arra gondoltam, vajon mikor nyílik lehetőség arra, hogy Magyarországra menjek, és most ez valóra vált. Köszönetet mondok ezért a lehetőségért az Isteni Gondviselésnek, hogy így irányította a dolgokat annyi emberi tényezőn keresztül, és főleg a Fatimai Szűz révén megnyilvánult Irgalmasságáért, mert emberileg szólva ennek a pápának tíz éve nem kellett volna élnie már, több, mint tíz éve. Ha nem élt volna, nem jöhetett volna Magyarországra! Ha tehát él, a Madonnának köszönheti, ennek a csodálatos és titokzatos Madonnának, aki irányítja a személyek és a népek sorsát.
  [Itt néhány mondatban utalást tett Czeştochowára, az oda összesereglett fiatalokra, ti. a pápa onnan érkezett Magyarországra.] Tehát mindez kapcsolódik Magyarországhoz. Számomra a magyar hagyomány átfog ezer évet, és vannak benne kiváltságos, sajátos mozzanatok. Biztosan ilyen pillanat volt, amikor Lengyelországba jött Lajos király leánya; Lajos rokonsági kapcsolatban volt a Piast családdal, és e család kihalása után Lajos egy ideig Lengyelország királya volt, egyszerre Magyarország és Lengyelország királya. Lengyelországban a trón örököse tizenkét éves leánya, Hedvig lett. Ez a Hedvig a kellő pillanatban Krakkóba jött, és Isten nagy áldását hozta magával, nem csupán új országa, új hazája számára, hanem annyi nép, főleg Litvánia számára, továbbá ama népek számára, amelyek ebben a korszakban a mongol, a tatár iga alatt éltek. Biztosan új korszakot nyitott lengyel népünk és Európa számára. Azután meg kell említenünk egy Erdélyből jött nagy királyt: Báthory Istvánt, aki Lengyelország egyik legnagyobb királya volt.
  Íme, a történelemnek oly sok mozzanata eleven emlékezetemben, de ezeket nem mondom el nyilvánosan, nehogy túlságosan lengyel pápa legyek, de elmondom barátok között, akik jobban tudják. A XIX. században volt egy lengyel tábornok, Bem tábornok, egyike a magyar nemzeti hősöknek. A mi századunkban, 1956-ban történt: előbb az első forradalom a lengyelországi Poznanban, majd a híres októberi forradalom Magyarországon, nagyon éreztük a kapcsolatot. Jól emlékezem az eseményekre, mert már nemcsak pap voltam, hanem professzor is: a fiatal egyetemisták mentek Magyarországra, vért vittek, hogy segítsék magyar testvéreiket a nehéz helyzetben, a kórházakban vérátömlesztéssel. Nagyon hosszú és gazdag tehát [közös] múltunk. Az előzményekről, a középkorról beszéltünk. Tegnap láttuk [a Népstadionban] a szép színrevitelt, a művészi szempontból nagyon szép balettet, amely felidézte a tatárjárást [Szent Margit alakját].
Ugyanabban a történeti időszakban, a XIII. században, Lengyelországot is megszállták a tatárok. Ebben a korszakban a herceg (nem volt király), a krakkói herceg egy magyar lányt vett nőül, Kinga-Kunigundát, aki férje halála után Lengyelországban maradt, és klarissza apáca lett, és a lengyel nép emlékezetében mint anya maradt meg. Ezek a kapcsolatok tehát több évszázadosak, mindig kedvezők, testvériek voltak; ezért igen nagy vágyat éreztem, hogy Magyarországra jöjjek, régóta vágytam erre. Egy kis akadályt jelentett a magyar nyelv (. . .)
  Ez a nap számotokra Szent István napja, állami ünnep is; a kommunisták ugyan meg akarták szüntetni, de másképpen nevezve megtartották, mert nem tudtak változtatni az erős hagyományon. A hagyomány erősebb volt, mint az ideológia; nem régóta ismét Szent István ünnepe. Szent István elhozta saját ünnepére a pápát is, előbb Esztergomba, azután Budapestre. Nem tudom nem csodálni mindezért az Isteni Gondviselést, aki így írja az előre láthatatlanokat: »quod non est possibile apud hominem, est possibile apud Deum«. (Ami lehetetlen az embernek, nem lehetetlen az Istennek.) Mondjunk köszönetet az Isteni Gondviselésnek és a Magyarok Nagyasszonyának a mai napért és e találkozásért!"