P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése Fehérvasárnapra

A hit ajándéka

(Apcsel 2, 42-47; 1Pt 1, 3-9; Jn 20, 19-31)

Fehérvasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett szép szakasz, amely bemutatja az első keresztény közösség mindennapi életét, amelyet a húsvéti öröm ihlet. Minden keresztény ember életének kellene, hogy legyen valamiféle húsvéti kisugárzása, hiszen mi is a feltámadás utáni korszakban élünk.

Szent Péter apostol levelében hálát ad a megváltásért. Ő is a keresztény örömről beszél, de a rá jellemző józansággal nem tagadja el, hogy a hívőnek is egy kicsit szomorkodnia kell ebben az életben a sok kísértés miatt. Minden keresztény ember életét befátyolozza a küzdelem, de minket is ugyanaz a Jézusba vetett hit vezet át a nehézségeken, amely az első közösséget ihlette. Szent Péter szavaival: „Noha nem láttátok, mégis szeretitek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne”.

Szent János evangéliuma két részre tagolódik. Az első rész beszámol a tanítványok nagy öröméről, amikor Jézus megjelent nekik: „Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat”. Megértjük őket, hiszen előtte nagy félelmet kellett átélniük. De az evangéliumi olvasmánynak van egy második része is: a színen megjelenik Tamás, aki nem volt ott a többiekkel, amikor Jézus először jelent meg tanítványainak, de most jelen volt és Jézus külön szólt hozzá. Érdekes módon, arról nem szól az evangélista, hogy Tamás igen örült volna ennek a találkozásnak. Mit érezhetett Tamás, amikor meglátta Jézust? Közelítsük meg ezt a kérdést kerülő úton.

Érdekes és tanulságos nagy vonalakban olvasni az evangéliumokat: olyan igazságok tűnnek így fel, amelyek egyébként könnyen elkerülik figyelmünket. Már megszoktuk, hogy Jézus életét felosztjuk názáreti életének csendes szakaszára, nyilvános működésének fáradságos három évére, majd a szenvedés fájdalmas napjaira. De életét egyszerűen úgy is feloszthatjuk, mint a feltámadás előtti és a feltámadás utáni időszakra. A feltámadással ugyanis egészen új fejezet kezdődött nemcsak Jézus, hanem a tanítványok életében is. Jézus „iskolája” is egészen más lett.

Ha ugyanis a feltámadás utáni napok eseményeiről olvasunk, vagy még pontosabban, ha Jézusnak a tanítványaival való találkozásait elemezzük, akkor egy érdekes jelenséget figyelhetünk meg: Jézus minden alkalommal megfedte tanítványait, amiért nem hittek benne, amiért nem hittek az Írásoknak, amiért nem hittek azoknak, akik már látták őt élve. Ezt sohasem tette a feltámadás előtti időszakban. Emlékezzünk csak ezekre a feltámadás utáni találkozásokra.
Mindenekelőtt a két bánatos emmauszi tanítvány jut eszünkbe, akik még „aznap elindultak”, kivonultak a városból, vonszolva magukkal hitük és reményük roncsait. A hozzájuk csatlakozott „idegennek” is csak ezeket a roncsokat tudták felmutatni. De ahelyett, hogy a rejtelmes Idegen megsajnálta volna őket, vagy megértést tanúsított volna kiábrándulásukkal szemben, keményen megfedte őket: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek” (Lk 24,13-28).

Aztán megjelent a tizenegynek, amikor egyszer mindnyájan együtt asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták (Mk 16,14). Hasonlóképpen olvassuk Szent Lukácsn evangélistánál is: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben?” (Lk 24,38). Jézus kérdése itt több mint csak kérdés, kiérződik belőle a szemrehányás.

Végül itt van Tamás, aki dacosan kitartott kételyében kerek nyolc napon keresztül. Ő nem volt ott a többiekkel, amikor Jézus először megjelent. Nyolc napig Tamás nem igen volt látható. Amikor aztán a nyolcadik napon ismét együtt volt társaival, Jézus odalépett külön őhozzá. Nem sokat mondott neki, de az, amit mondott, nemigen nevezhető dicséretnek. Mi szívesen emlegetjük Tamást, mint azt, aki első kézből vett tapasztalatra akarta építeni hitét. Vannak olyanok, akik ezt pozitív körülménynek tekintik: jó, hogy Tamás nem hitt mindjárt, így legalább van egy erős bizonyítékunk arra, hogy az apostolok nem képzelődtek. Csakhogy Jézus nem így látta a dolgokat. Egyetlen szóval sem dicsérte meg Tamást hitetlensége miatt, hanem szemére vetette hitetlenségét. Mert Tamás hallott arról, hogy Jézus feltámadt, de nem akart hinni a tanúknak, ahhoz viszont nem volt kedve, hogy Péter és János példájára elfusson az üres sírhoz, hogy személyesen is meggyőződjék a dolgok állásáról.

Ez a mi helyzetünk is. A hit Isten ingyenes ajándéka, de nekünk is meg kell tennünk mindent ahhoz, hogy hitünk erős maradjon, mi több, hogy gyarapodjék. A Katolikus Egyház Katekizmusa három igazságot hangoztat hitünkkel kapcsolatban.
Először, a hit kegyelem. A hit Isten ajándéka, amiért hálásaknak kell lennünk.
Másodszor, a hit emberi cselekedet, ami azt jelenti, hogy az isteni ajándékot szabadon el kell fogadnunk.
Harmadszor, állhatatosság a hitben. A hit Isten ingyenes ajándéka, amit az embernek adott. De el is veszíthetjük ezt a mérhetetlen ajándékot. A hívő élethez, a hitbeli növekedéshez és a végsőkig való állhatatossághoz táplálnunk kell hitünket Isten Igéjével, kérnünk kell az Úrtól, hogy növelje azt. Kell, hogy hitünk szeretetben tevékeny legyen, és belegyökerezzen az Egyház hitébe.

Tamás apostol nagy leckéje nem az, hogy kételkedett, hanem az, hogy mégiscsak megtalálta az utat a többi tanítványhoz, akik akkor az Egyházat képviselték, és ott, közöttük, erősödött meg hitében, mert ott várt rá Jézus.