Kovács Gergely okleveles posztulátor ismerteti a "Sanctorum Mater" k. dokumentumot

2006 áprilisában a Szentté Avatási Ügyek Kongregációjához kinevezett bíboros és püspök atyák elfogadták, 2007. február 22-én, Szent Péter apostol székfoglalásának ünnepén pedig Őszentsége XVI. Benedek pápa jóváhagyta és elrendelte a kihirdetését annak az instrukciónak (magyarul: utasításnak), amely 2007. május 17-től a korábbi rendelkezések érvényben tartása mellett, részletekbe menően szabályozza a szentté avatási eljárások egyházmegyei szakaszának lefolytatását.

A nyilvánosság 2008 koratavaszán ismerhette meg a „Sanctorum Mater" kezdetű dokumentumot, a II. János Pál pápa nevéhez fűződő „Divinus perfectionis Magister" kezdetű apostoli rendelkezés kiadásának 25. évfordulóján. 1983-ban a Nagy Pápa rendelkezését követően – az ő tekintélyével – került kiadásra a rendelkezés végrehajtását részletező-magyarázó szabályzat (normae – szabályok), amelyhez most ez az újabb és teljesebb instrukció társul.

A szentszéki hírek arról számoltak be, hogy semmilyen lényeges újdonság nincs ebben az új dokumentumban, csupán részletesebb útmutatást kívánnak adni a nem mindig teljes szakszerűséggel eljáró püspökök és munkatársaik számára. Mint látni fogjuk, ez alapvetően így igaz, mégis 25 év kongregációs gyakorlat és tapasztalat alapján érdekes hangsúlyváltozásokat és pontosításokat találunk a szövegben, amely a hívek körében nagy népszerűségnek örvendő szentté avatási téma miatt mindenképpen érdemes a rövid hírekhez képest részletesebb bemutatásra.

Mindjárt az I. rész címe magára vonja a figyelmet: Boldoggá és szentté avatási ügyek. 1983-ban ugyanis a boldoggá avatásról csak a történeti előzmények között lábjegyzetben tettek említést a dokumentumok, ugyanis akkoriban voltak törekvések arra, hogy a szentté avatásnak ez a köztes állomása kiiktatódjon az eljárás folyamatából. Mára ez a törekvés a múlté. XVI. Benedek pápa régi és új elemeket kreatívan ötvöző gyakorlatában még fontosabbá vált és az őt megillető helyre került a beatifikáció, a boldoggá avatás.

Az immár 25 éves rendelkezések kerülték a szentté avatási per kifejezés használatát is, inkább kanonizációs eljárásról beszéltek. Az előírások teljesebb ismerete és pontosabb alkalmazása miatt az új rendelkezés ismét használja a per kifejezést, és nem csupán analógiaként, hiszen formálisan egy egyházi per lefolytatásáról van szó. Ezért gyakran hivatkozik a dokumentum az Egyházi Törvénykönyv vonatkozó szabályaira.

A „Sanctorum Mater" kezdetű instrukció egyértelművé teszi az egyházmegyei eljárás keretében az egymást követő feladatok sorrendiségét. Ez nagy segítséget jelent, mert a korábbi szabályozásban volt néhány ellentmondás ezen a téren.

A sorrend röviden a következő:
 a kezdeményezők részéről a posztulátor (a sokféle magyar „fordítás" közül én az ügyvivőt tartom a legszerencsésebbnek) kinevezése


a posztulátori kérvény és kötelező mellékleteinek benyújtása


püspöki tájékozódás a környező egyházmegyék főpásztorainál (ez Magyarországon általában a teljes Püspöki Kart jelenti)


szentszéki tájékozódás az ügyben


a posztulátori kérvény kihirdetése, püspöki rendelkezés az ügy elindításáról


az eljárást lefolytató tisztségviselők kinevezése: püspöki delegátus, promotor justitiae („igazság-védő"), jegyző, szakértők


a kiadott írások vizsgálata – ezt a feladatot a teológiai szakértők végzik el


történész bizottság felállítása az összes dokumentum és forrás felkutatására
tanúkihallgatások


az esetleges tiltott kultusz vizsgálata


az egyházmegyei szakaszt lezáró hivatalos teendők és az eljárás aktáinak véglegesítése


Az új dokumentumban külön fejezet foglalkozik az életszentség vagy a vértanúság hírével, valamint a jelölt közbenjárásának tulajdonított csodás jelek hírével. Ez a legfontosabb újdonsága a „Sanctorum Mater" kezdetű instrukciónak. Ettől kezdve ugyanis a posztulátornak tilos a történész bizottság helyett idejekorán történészi munkát végeznie, ehelyett a szentség hírét kell dokumentálnia az illetékes püspökhöz benyújtott kérvénye mellékleteként. Ezzel összefüggésben maga a püspök is új feladatot kapott: mert vizsgálnia kell a benyújtott dokumentáció megalapozottságát, a szentség széles körben élő hírét, és csak ezt követően határozhat az ügy elindításáról.

A János Pál-i rendelkezésekhez hasonlóan az új dokumentum is különbséget tesz ún. rég(ebb)i (vagy történeti) és ún. új(abb) ügyek között a következő gyakorlati megfontolás alapján: a történeti ügyekben a bizonyítás kizárólagos forrásai a történeti dokumentumok, az új(abb) ügyekben pedig a tanúvallomások. Természetesen a legtöbb eljárásnak ötvöznie kell a két bizonyítási módszert, ezeket vegyes ügyeknek nevezzük.

A környező egyházmegyék főpásztorainál (általában a püspöki karnál) történő püspöki tájékozódás kapcsán a kollegialitás kihangsúlyozása érdekében az új dokumentum azt a formát ajánlja, hogy a többi püspök együttes ülésen tárgyalja és testületi döntést hozzon egy adott ügy lelkipásztori hasznosságáról és időszerűségéről.

Újdonság az is, hogy a történész bizottságba legalább három történészt kell kinevezni, korábban ugyanis elegendő volt két ilyen végzettségű szakértő kinevezése is. Érdekessége még az új dokumentumnak, hogy a mellékletében kitér Isten Szolgája földi maradványainak kánoni vizsgálatára, melyet szentszéki engedéllyel le lehet folytatni már az egyházmegyei eljárás végén. Ilyen kánoni vizsgálat zajlik most Itáliában a már szentté avatott Pió atya test-ereklyéjén. A kongregációs instrukció a kánoni vizsgálatokról csak általánosságban szól, a részletes szabályokat minden esetben külön-külön kell kérnie az illetékes püspöknek, ezeket ugyanis nem lenne méltó, és nem lenne illő a széles nyilvánosság elé tárni.

Ha netalán túl aprólékosra sikerült volna ez a rövid beszámoló, szeretném itt a végén összegezni, hogy mi is a célja egy szentté avatási eljárás egyházmegyei és római szakaszának, mert ez a világos célmeghatározás segít a legjobban megérteni és hűségesen követni a szentszéki előírásokat. Helyi szinten az életszentségnek vagy a vértanúságnak valamint a szentség élő hírének a bizonyítékait kell szakszerűen összegyűjteni, hogy ezeket értékelhesse Rómában a Szentté Avatási Ügyek Kongregációja, és kialakíthassa azt a meggyőző többségi véleményt, amely alapján a pápa (mint legfőbb és egyedüli bíró) meghozhatja a döntést Isten Szolgája hősies erénygyakorlásáról vagy keresztény értelemben vett vértanúságáról.

Ez a jelenkori alapja a boldoggá és a szentté avatásnak, valamint a szükséges számú feltételezett csodák teljes körű kivizsgálása, értékelése és elfogadása. Egyben ez a biztosítéka annak is, hogy ezek a nagy érdeklődésre számot tartó eljárások szilárd alapokon álljanak, és remélni lehessen tőlük azt a kegyelmi hatást, amely az egész intézményesített kanonizációs eljárás értelmét adja: Krisztus arcát ragyogtatni fel minden korban, tanúságot téve hitről, reményről, szeretetről, és ezeken túl az Örök Boldogságról.