"Spe salvi" - Kránitz Mihály teológia professzor kommentárja - befejező rész

Igazság és remény. Mária a remény csillaga 
XVI. Benedek pápa a reményről szóló körlevelében megállapítja, hogy a legtöbb embernél megmarad a létük mélyén egy belső végső nyitottság az igazságra, a szeretetre, az Istenre. Az élet konkrét választásaira azonban mindig rávetül a helytelen kompromisszumok árnyéka. Szent Pál ezzel kapcsolatban jegyzi meg, hogy az Úr napja, mivel tűzzel érkezik, nyilvánvalóvá teszi, kinek mit ért a munkája (1Kor 3,12–15). Az ítélő és megváltó Krisztus előtt minden hamisság szertefoszlik. A vele való találkozás tüze alakít át és szabadít fel bennünket, hogy valóban önmagunk legyünk. Ez azonban egy boldogságos szenvedés lesz, amelyben az ő szeretetének szent hatalma úgy jár át bennünket, mint a láng, s ezáltal leszünk teljesen önmagunk, és teljesen az Istené. Isten ítélete egyszerre remény és kegyelem is. Ha csak kegyelem lenne, az megszüntetné mindazt, ami földi, ha pedig csak puszta igazság, akkor nem maradna más hátra a végén, mint a félelem. Krisztus megtestesülésében azonban igazság és kegyelem a legszorosabban összekapcsolódott. Még akkor is, ha – ahogy Pál apostol fogalmaz – istenfélelemben és remegve várjuk üdvösségünket (Fil 2,12).
 Az utolsó ítélettel kapcsolatban a Szentatya utal a keresztény remény gyakorlatára, mely az elhunytakért végzett imádságban nyilvánul meg. Ez közös a keleti és a nyugati egyház számára is. Bár a keleti egyház nem ismeri a tisztító szenvedést, de megkülönbözteti a boldogság fokozatait, vagy a köztes állapotban lévő szenvedés fokozatait. Az eukarisztia, az imádság és az alamizsna révén azonban „pihenést és felfrissülést” adhatunk az elhunytak lelkeinek. Ki ne érezte volna szükségét annak, hogy kifejezze a már eltávozott hozzátartozóinak a jóság, a hála vagy a megbocsátás kérésének a jelét. Amikor ezeket a kérdéseket feltesszük, figyelembe kell tenni, hogy egyetlenegy ember sem egy zárt egység. Senki nem él egyedül, nem vétkezik egyedül, nem üdvözül egyedül. Mások élete belép az én életembe is, mindabba, amit gondolok, mondok, teszek és megvalósítok. És ez fordítva is igaz, úgy a rosszra, mint a jóra. A Szentatya a reménynek ezt az új szempontját a mások reményével köti össze, mert csakis így lehet valóban ez „az én reményem”. Ezért meg kell kérdeznem önmagamtól, mit tehetek azért, hogy mások is üdvözüljenek, és felragyogjon számukra a remény csillaga. Ha ezt megtettem, akkor ez a legtöbb, ami az én személyes üdvösségemet érinti.
XVI. Benedek pápa második enciklikája, mely a keresztény reményről szóló üzenetet hordozza, záró gondolataiban egy VII–IX. századi, több mint ezer éves himnusszal köszönti Máriát, Isten anyját, aki számunkra a „tenger csillaga”. Az Ave maris stella, jelenti ma számunkra életünk gyakran sötét és viharos útjain azt a biztos pontot, amelyet Mária személyesít meg számunkra. Természetesen Krisztus az a páratlan világosság, a történelem minden pontján és folyamán felkelő Nap, aki ráragyog az egész emberiségre, de a hozzá való eljutásban kiemelt szerepe van Máriának, az ő anyai feladatának, aki semmiképpen sem homályosítja el és nem csökkenti Krisztusnak, az egyetlen közvetítőnek a szerepét, hanem éppen az erejét mutatja meg. A Szentatya itt Máriát olyan, a világra nyitott ajtónak jelöli meg, mely Istent közvetítette, és a szövetség élő ládájának, melyben Isten testet öltött, egy lett közülünk, és közöttünk állította fel sátrát (vö. Jn 1,14). A Szentatya az utolsó, 50. pontban egyenesen a Boldogságos Szűz Máriához intézi szavait, és fogalmazza meg kéréseit az egész egyház és valójában az emberiség nevében, hogy az ő anyai oltalmának a támogatásával még bensőségesebben ragaszkodjunk az Üdvözítőhöz. Szűz Mária megmutatja számunkra az utat Isten Országa felé, és Ő, aki mindvégig megőrizte a sértetlen hitet, a szilárd reményt és az őszinte szeretetet, mint a tenger csillaga, ragyogja be jövőnket és biztosan vezessen utunkon.