XVI. Benedek nagyböjti lelkigyakorlatának negyedik napja

A Szentatya és a Római Kúria bíborosainak, püspökeinek és munkatársainak tartott vatikáni nagyböjti lelkigyakorlat negyedik napján Albert Vanhoye bíboros a Jézus véráldozatából forrásozó újszövetségről és a kánai menyegző evangéliumi jelenetéről elmélkedett. Mint ismeretes a nagyböjti lelkigyakorlat a vatikáni Apostoli Palotában vasárnap este kezdődött és az elmélkedéseket Albert Vanhoye bíboros, biblikus szakértő tartja. A lelkigyakorlat miatt ezen a szerdán elmaradt a szokásos általános kihallgatás.

Első elmélkedésében a bíboros az újszövetségi ígéretet tartalmazó Zsidókhoz írt levélből indult ki. A Zsidókhoz írt levél rámutat arra a szoros összefüggésre, amely Krisztus, a főpap és az újszövetség között fennáll. A szöveg hosszú részletet tartalmaz Jeremiás próféta újszövetségi jövendöléséből. Vanhoye bíboros elmélkedésében rámutatott arra, hogy Izrael népe számtalan alkalommal hűtlennek bizonyult Istennel szemben. Isten azonban ennek ellenére elküldi Jeremiás prófétát, hogy hirdesse a népnek a valóban újszövetséget, amely különbözik az Atyáiknak felajánlott szövetségtől. Isten radikális változást szeretne eszközölni népében.

Az általa adott újszövetség négy jellemző vonással rendelkezik: Az első az, hogy ez a szövetség nem külsődleges, hanem a lélekre vonatkozik. A második vonás az, hogy az új kapcsolat a tökéletes kölcsönös egymáshoz tartozás Isten és népe között. A harmadik: hogy ez a kapcsolat nem kollektív, hanem személyes mindenki részéről Istennel. És végül a negyedik, hogy ennek a kapcsolatnak az alapja a teljes bűnbocsánat.

Az újszövetség tehát a szív teljes megváltozását hozza magával. A Sinai-hegyen Isten kőtáblára véste fel parancsolatait, ám ezek nem változtatták meg az emberi szíveket. Feltétlenül fontos volt tehát, hogy az emberek bensőjükben változzanak meg és Jézus ígéretet tett erre. Ha már egyszer a szívben megtörtént ez a változás, akkor tökéletes kapcsolat alakul ki Isten és népe között. Az Ószövetségben állandóan szükség volt arra, hogy a próféták szidalmazzák és fenyítsék a népet. De mindezek nem voltak elégségesek ahhoz, hogy Izrael népe megtérjen.

Ezzel szemben az újszövetségben más a helyzet, nincs szükség többé fenyítésekre. A jövendölés csodálatos távlatot tár elénk, de azt nem tartalmazza, hogy Istennek ez a rendkívüli csodája minként valósulhat meg. Ezt a csodát Jézus tárja fel az utolsó vacsorán, amikor megalapítja az eucharisztiát. Fogja a kelyhet és ezt mondja: „Ez az én vérem, a szövetség vére.” Az újszövetség alapja tehát nem lehetett más, mint a sokakért kiontott vér a bűnök bocsánatára, az újszövetség ígérete szerint. Az újszövetség tehát Jézus véráldozatán alapul.

Szerdán második lelkigyakorlatos elmélkedésében Albert Vanhoye bíboros a kánai mennyező evangéliumi jelenetét állította a középpontba. Az Ószövetségben Isten és a népe közötti szövetség a házasságkötés formájában jelenik meg. Ezzel szemben a bálványimádást, mint hűtlenséget és mint házasságtörést mutatja be. Az Úr azonban még a legdrámaibb helyzetekben sem mond le a szeretetben megvalósuló egység tervéről és megígéri, hogy új szövetséget köt népével. A kánai menyegzőn Jézus a vizet átalakítja borrá és ezzel az első csodájával kinyilvánítja dicsőségét. Ez a dicsőség azonban nem más, mint a jegyes és mint a nagylelkű szeretet dicsősége.

Ebben az evangéliumi jelenetben különösen nagy hatást tesz ránk Mária, aki emlékezteti fiát arra, hogy elfogyott a bor. Jézus válasza azt jelzi, hogy Anyjával való kapcsolatában fejlődés történt. Egy egyházatya értelmezése szerint ez már nem Mária órája, azaz elmúlt az ideje annak, hogy az Anya vezesse a Fiát élete során. Ez már Jézus órája, ezentúl már övé a kezdeményezés abban, hogy miként valósítsa meg Isten tervét. Jézus ezentúl nem Mária szavára hallgat, hanem vállalja messiási küldetését. Mária így arra is megtanít bennünket, hogy legyünk engedelmesek Jézus iránt – mondta végül Albert Vanhoye bíboros a Szentatya és a római kúria munkatársai számára tartott nagyböjti elmélkedésében.