"A szenvedés és az igazság szeretete" - Kránitz Mihály atya kommentárja a Spe salvi
k. enciklikáról
A budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia professzora folytatja a pápai
enciklika kommmentárját: a dokumentum 38.-től 40.-ik pontjáig terjedő részt elemzi.
Amikor XVI. Benedek
pápa a reményről szóló körlevelében azokat a tevékenységeket sorolja fel, amelyekből
a remény fakadhat, ott kiemelt szerepet juttat a szenvedésnek. Az emberiesség mértéke
– vallja a Szentatya – a szenvedéshez és a szenvedőhöz való magatartásban mutatkozik
meg alapvetően. Ez természetesen ugyanúgy áll az egyénre, mint a társadalomra, mert
akik nem képesek elfogadni a szenvedőket, azok arra sem képesek, hogy mások szenvedésében
valamiképpen osztozzanak, s ezáltal belsőleg ez a közösség vagy maga a társadalom
kegyetlen és embertelen lesz. Ha belegondolunk, akkor az Egyház szociális tanítása
már több mint 110 évre vezethető vissza, kezdve XIII. Leó Rerum novarum, a
munkások helyzetéről szóló enciklikájától (1891), egészen II. János Pál pápa Centesimus
annus (1991) kezdetű írásáig. 2005-ben adták ki a katolikus egyház szociális tanításának
kompendiumát, mely a tavalyi év karácsonyán immár magyar nyelven is megjelent (Az
igazságosság és béke Pápai Tanácsa, Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma,
Szent István Társulat, Budapest 2007). Ne feledkezzünk el a Magyar Katolikus Püspöki
Konferencia Igazságosabb és testvériesebb világot kezdetű körleveléről sem,
amely jó tíz évvel ezelőtt 1996-ban látott napvilágot, és éppen a szegénység, az egészségügy
és a gazdasági élet összefüggésében a szenvedés enyhítéséért is felemelte szavát.
A Szentatya a latin vigasztalás szó magyarázatával az egyháznak a szenvedők
melletti kiállását mutatja be, mert a con-solatio szép kifejezés az együtt
lenni valakivel a magányában jelentéssel, s ez éppen a magányt oldja fel, és enyhíti
a szenvedést. A szenvedésnek azonban egy másik szempontja is van, mégpedig
az igazságért és az igazságosságért való szenvedés. Az effajta szenvedés mintegy hozzátartozik
az emberiség alapértékeihez. Ennek elhagyása magát az embert pusztítaná el. De érdemes
valakiért szenvedni? – teszi fel a kérdést XVI. Benedek pápa. Éppen a keresztény hit
mutatja, hogy az igazság, az igazságosság, a szeretet nem csak elvont fogalmak, hanem
nagyon összetett valóságok. Hiszen maga Isten, aki az igazság és a szeretet személyesen,
szenvedni akart értünk és velünk. A latin kifejezés, amelyet Szent Bernát (1090-1153)
adott Istennek erről a magatartásáról, találóan és mélyen fejezi ki ennek a titoknak
a sűrű mondanivalóját: „Impassibilis est Deus, sed non incompassibilis, Isten
nem szenvedhet, de mégsem szenvtelen.” (Sermones in Cant., Serm. 26,5)
A szenvedés bármilyen helyzetében ezek a vigasztaló szavak reménysugárként világítanak.
Kisebb és nagyobb szenvedéseinkben egy vigasztaló látogatás, a belső vagy külső sebek
gyógyulásai, egy válság szerencsés megoldása mind a remény különféle formáit jelentik.
És ott, ahol igazán súlyos megpróbáltatások vannak, amikor az igazságot a jólét, a
karrier, a birtoklás, a magam igazának a bizonyossága elé kell helyezni, akkor ez
a nagy reménység, amiről már korábban is beszéltünk, szinte szükséges. Erről tettek
tanúságot a vértanúk, akik – ismétli meg XVI. Benedek pápa – az emberiesség mércéjeként
az igazság szeretetéért voltak képesek szenvedni. A szenvedés és a remény
kapcsolatához a Szentatya még egy rövid gondolattal járul hozzá, mely mindenkit segíthet
abban, hogy akár az apró kellemetlenségeket is derűs lélekkel viselje. Ez pedig nem
más, mint a hétköznapi, többé-kevésbé kellemetlen események „felajánlása”. Ez a ma
már kevésbé gyakorolt vallásos hozzáállás még nem is olyan régen rendkívül elterjedt
volt. Ez pedig azt jelenti, hogy a mi kisebb vagy nagyobb szenvedéseinket beleilleszthetjük
Krisztus együttérző szenvedésébe. Ezáltal még a hétköznapi kellemetlenségek is értelmet
nyerhetnek, és az emberek közötti szeretet megvalósulásához járulhatnak hozzá.