"Az imádság a remény iskolája" - Kránitz Mihály teológus professzor kommentárja a Spe salvi enciklikáról

A budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanára a pápai dokumentum 32-től 37-ig terjedő pontjait ismerteti.
XVI. Benedek pápa második körlevele a reményről szól. Az elmúlt vasárnapokon átvettük ennek az enciklikának az első részét, amely pontosította a remény fogalmát, felvázolta a keresztény remény történeti útját, külön is elemezve annak közösségi és individuális jellegét. A remény tapasztalatát – hangsúlyozza a Szentatya – először is az imádságban nyerhetjük el. Ha senki sem figyel rám, Isten mégis meghallgat. S ha senkihez sem szólhatok, Istent bármikor megszólíthatom. S ha senki sem segíthet már rajtam, mivel az emberi lehetőségek és képességek véget érnek, ott Isten még mindig tud rajtam segíteni. Bármilyen egyedüllét szakadjon rám, mégsem vagyok magányos, mert aki imádkozik, az soha nincs egyedül.
A vietnámi bíboros, Nguyen Van Thuan (1928-2002) az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa elnöke, aki a tizenhárom éves rabságából kilencet magánzárkában töltött, A remény imádságai című rendkívül értékes könyvét hagyta ránk (2000 nagyböjtjében II. János Pál pápa kérésére ő tartotta a Vatikánban a lelkigyakorlatos elmélkedéseket. A remény tanúja címmel könyv alakban megjelent elmélkedéseit hat különböző nyelvre fordították le). Ebben a szélsőséges helyzetben az Istenre való figyelés a remény hatalmas erejével ajándékozta meg. Szabadulása után az egész világon a remény tanúja lett, mely soha, még a magány sötétségében sem szűnt meg.
A Szentatya ezután Szent Ágostonra (354-430) utal, aki a János első leveléhez írt magyarázatában kifejti az imádság és a remény közötti mély összetartozást. Mivel az ember Istenért teremtetett, s azért, hogy ő betöltse a lényét, jelen adósságai és szűkösségei miatt a szívét kell kitágítania, és képessé tennie, hogy Istent befogadhassa. Már Pál apostol megemlíti, hogy nekifeszül annak, ami előtte van (Fil 3,13). Hogyan megy végbe a szív kitágítása, ami természetesen az imádságra való képességet jelenti? Tegyük fel, hogy Isten mézet akar beléd önteni – írja a nagy nyugati egyházatya –, mely Isten gyengédségének és jóságának a szimbóluma, ám ha te ecettel vagy teli, akkor hol helyezed el a mézet? Először az edényt, vagyis a szívet kell kitágítani és kitisztítani, mely sokszor erőfeszítéssel jár, de enélkül nem juthatunk el annak a megvalósítására, amire születtünk. A szív ebben az erőfeszítésben nemcsak Istennek lesz szabad, hanem megnyílik mások számára is, mert csak akkor leszünk az Isten fiai, ha közös atyánk van.
Az imádság nem ragad ki bennünket a történelmünkből és nem kényszerít be bennünket saját boldogságunk magánterületére se. Az igaz imádság belülről tisztít meg, és tesz alkalmassá Isten és a felebarát iránti megnyilvánulásra. Ahhoz, hogy az imádság fejlődjön, fontos, hogy személyes legyen, de az is, hogy ezt segítsék az egyház, a szentek, a liturgikus év imái, melyekben az Úr arra tanít minket, hogy szüntelenül imádkozzunk. Nagyon fontosak a legismertebb imák, amelyhez a korábban papabilisnek számító Nguyen Van Thuan vietnámi bíboros, élete során ragaszkodott, és mintegy belekapaszkodott a Miatyánk, az Üdvözlégy és a liturgia imáiba. Így leszünk mi is képesek a nagy reményre, és szolgálhatunk másoknak is a reménységünkkel.
Az imádság mellett a Szentatya a tevékenységből és a szenvedésből fakadó reményre hívja fel a figyelmet. Még a vallásos életünkben is gyakran szélsőségességbe zuhanhatunk, mert éppen a nagy remény fénye és megvilágítása hiányzik számunkra. Fontos megjegyezni – hangsúlyozza ismét a Szentatya –, hogy akár az élet, akár a történelem eseményei nehézzé teszik az életem, még mindig tudok remélni. Isten országa nem egyszerűen egy adomány, hanem a remény válaszában jön létre.
Nem használhatjuk a klasszikus kifejezést, hogy „valaki kiérdemli az eget”, mert az mindig fölötte van annak, amit mi megérdemlünk. S ez így van a szeretettel is, melyet nem lehet kiérdemelni, mivel maga is ajándék.  Nincs más lehetőségünk, mint megnyílni a nagy remény előtt, vagyis Isten előtt az igazság, a szeretet és a jóság számára. Ezt tették a szentek, akik mint Isten munkatársai valamivel hozzájárultak a világ üdvözítéséhez (1Kor 3,9; 1Tessz 3,2). Egyfelől tehát a jóért való tevékenységünkből reménység fakad, hogy szabaddá tehetjük az életünket, megtisztíthatjuk a világot a mérgektől és a szennyeződésektől, másfelől viszont Isten ígéreteinek a nagy reménységére kell támaszkodnunk, aki jó- és balsorsban irányítja tevékenységünket, s ehhez bátorságot is ad.
Amint a tevékenység, úgy a szenvedés is az emberi lét részét alkotja. Ez visszavezethető a saját végességünkre, de azokra a bűnökre és hibákra is, amelyek a történelem folyamán felhalmozódtak, és továbbra is növekszenek. A szenvedés csökkentéséért bizonnyal mindent meg kell tennünk. A fizikai szenvedés esetében ezt nagymértékben elértük. De valójában a világban továbbra is jelen van a szenvedés, mert a rossz és a bűn hatalmát, mely a szenvedés okozója, nem tudjuk eltávolítani. Erre egyedül Isten képes. Mert Ő, aki „elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29), jelen van a világban. Éppen ez a gyógyító hatalomba vetett hit által, a világ gyógyulásának a reménye megjelent a történelemben. Ez azonban továbbra is remény – figyelmeztet a Szentatya –, és még nem beteljesedés, mert éppen ez adja meg számunkra is a bátorságot, hogy ott is állva maradjunk, ahol látszólag nincs remény. Ez pedig sajnálatos módon a bűn rettenetes jelenléte, amely az eljövendőben is megtapasztalható.
A Krisztussal való kapcsolat azonban, aki a végtelen szeretet, megtanít annak a végső szenvedésnek az elfogadására is, amelyet nem tudunk eltávolítani. Ezt a szenvedést pedig a remény formálja és alakítja át. Paul Le-Bao-Thin 1857-ben elhunyt vietnámi vértanú írja le levelében, hogy a börtönben levő elviselhetetlen fizikai és lelki szenvedések közepette Isten kegyelme erőt és örömöt adott számára a káromlókkal szemben, és a viharok ellenére is szívében ott élt a remény. Ez – mondja a Szentatya – egy pokolból írt levél, mert egy koncentrációs tábor minden borzalma megjelenik benne, és mégis megvalósulnak a zsoltáros szavai: „Ha felszállnék az égig, ott vagy, ha az alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy. Neked maga a sötétség sem homályos, s az éj világos neked, mint a nappal.” (Zsolt 139,8–12; lásd még: Zsolt 23). Mivel Krisztus is leszállt az alvilág tornácára, ezért közel áll azokhoz, akik ilyen mélységekbe kerülnek, hogy számukra a sötétség világosság legyen. Jóllehet ezek rettenetes, és majdnem elviselhetetlen szenvedések, mégis a remény csillagát jelentik, mert a szenvedés végül mindennek ellenére dicsérő énekké változik át.