"Spe salvi" - Kránitz Mihály teológia professzor kommentárja

A keresztény remény és az individualizmus
Kránitz Mihály atya, a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia professzora a pápai dokumentum 13-15. pontig terjedő részét elemzi.
     XVI. Benedek pápa a Spe salvi kezdetű második körlevelében miután az örök élet és a remény összefüggését megvizsgálta, egy új szemszögből közelít a remény fogalmának megértéséhez. Korunkban rendkívül elterjedt az „én”, az ego felmagasztalása. Vajon az üdvösség keresésében nem a másokat kizáró csak a személy, az egyén célba érését elősegítő magatartást láthatunk, jóllehet vallási köntösbe öltöztetve? Ezt a rejtett kísértést és a helyes vágyakozást az üdvösségre elemzi a Szentatya, kitérve a szerzetesek sajátos hivatására, akik a világtól távol, de mégis a világért élnek.
     A Zsidóknak írt levél 11. fejezete a hit példaképeinek listáját sorolja fel, akiket a remény éltetett az igaz Ábeltől kezdve egészen az ő korukig. A modern korban egy nagyon kemény kritika érte az effajta reményt az individualizmus részéről, mely az egyén kultusza érdekében magára hagyta a világot és az üdvösséget csakis az egyén szempontjából értelmezte. A keresztény remény nem lehet önző, nem zárhat ki senkit az örök életet elnyerő közösségből, és nem alakíthat ki egy egyszemélyes mennyországot. A Zsidó-levél egy városról és egy közösségi üdvözülésről beszél. Az egyházatyák szerint a bűn az emberi nem egységét is megszüntette: szakadás és szembenálló csoportok jöttek létre.
A megváltás ezzel szemben – hangsúlyozza a Szentatya – az egység helyreállítását jelenti, egy olyan egységét, amelyben a hívők világközössége rajzolódik ki. „Jó a népnek, amelynek az Úr az Istene”, mondja a 144. zsoltár. Az igazi élet, amely felé tartunk, egy néppel való személyes egységet jelent, mely magában foglalja az én, vagyis az ego korlátaiból való szabadulást. Ez az új kivonulás, ez az új exodus vezet el az öröm forrásához, magához a szeretethez, vagyis Istenhez. A Szentatya tehát nagyon világosan a közösséghez, a kommúnióhoz kapcsolja a remény megélését már itt a Földön, s ennek a reménynek a hordozója az Egyház, amely maga is közösség, mégpedig Krisztus titokzatos Teste. XVI. Benedek pápa, felidézve Szent Ágoston tapasztalatát, amikor a Római Birodalom végnapjaiban barbár népek fenyegették az akkori világ biztonságát, akkor a jogi meghatározású közösség volt a társadalom számára az egybetartó erő.
A középkor folyamán a kolostorok a világtól való menekülés helyeiként is feltűnhettek (contemptus mundi) a világban való felelősség hátrahagyásával a személyes üdvösség keresése érdekében. A Szentatya Clairvaux-i Szent Bernátra (1090–1153) mutat rá, aki az említett nézettel szemben a kolostoraiba belépett fiatalok sokaságának egy önmagáért, a közösségért és a világért való elkötelezettség vállalását ajánlotta.
Eszerint az elv szerint a szerzetes az egész Egyházért, a világért és az emberiségért is felelős. „Ha ez a néhány ember nem létezne, elveszne a világ”– elevenít fel a szentatya egy másik híres mondást (Pseudo Rufinus, Sententiae III, 118).
A kolostor életéhez nemcsak az elmélkedés, hanem a munka is hozzátartozik. Századokon átível a szerzetesek élettapasztalata, és megkérdőjelezi a világ pozitivista felfogását, amely mindig csak egy újabb struktúrában képes továbbélni, anélkül azonban, hogy a lélek területét fejlesztené és megnövelné.
A Szentatya így mintegy modellként állítja elénk a szerzetes családok egyházát, mely egy olyan közösség, ahol helyet kap a közösségért végzett munka, vagyis az emberi kiteljesedés, de nem hanyagolják el a reményben megtapasztalt és megélt közösséget sem, mely távol minden önző magatartástól nem önmagáért, hanem a világ megtéréséért él, és ajánlja fel önmagát.