"Mi az örök élet?" - a "Spe salvi" k. enciklika 9-12. pontjait elemzi Kránitz Mihály
teológus
XVI. Benedek pápa november
végén kiadott új körlevelében a remény hangsúlyozására egy külön fejezetet szentel
az örök életnek. Miután a Szentatya megvizsgálta a hit és a remény fogalmait az Újszövetségben
és a kereszténység kezdetén, határozottan felteszi a kérdést, hogy vajon a keresztény
hitnek van-e egy reménybeli átalakító hatása az életünkre. Ez valóban bennünket formáló
tényező? Vagy csak egy tájékoztató szempont, amit mint a múlt régi adatait meghaladó
újaknál félreteszünk? Ennek bemutatására a keresztség kiszolgáltatásához fordul a
pápa, idézve a pap kérdését: „Mit kérsz Isten egyházától?” Melyre a válasz: „A hitet.”
„És mit vársz a hittől?” – „Örök életet.” A szülők a gyermekük számára a hitre eljutást
keresik, a hívőkkel való közösséget, mert az örök élet kulcsát a hitben látják. Ez
az, – mondja a Szentatya –, ami megtörténik a szentségben, amikor valaki keresztény
lesz, mivel nem csak a közösségbe való belépés, egyfajta szocializáció megy végbe,
hanem a hitet váró számára az Egyházba és a szentségi életbe való beépülés, mely az
életet, az örök életet jelenti számára. A hit tehát a remény alapja, a remény valósága. De
még mindig megmarad a kérdés: Valóban ezt akarjuk? Örökké élni? Sok hívő azért utasítja
vissza a hitet, mert ez számára nem kívánatos. Ők nem az örök, hanem a jelen életet
akarják, és a hit ezért inkább akadálynak számít. Az „örökké élni” valósága nem mint
ajándék, hanem mint ítélet tűnik fel. Természetesen a halált mindenki a legmesszebb
szeretné tudni önmagától. A vég nélküli élet azonban unalmasnak vagy elviselhetetlennek
tűnik. A kegyelem nélkül a halhatatlanság inkább teher lesz, mint nyereség. De a halált
mégsem kell megsiratni, mert ez az üdvösség kiváltó oka. Szent Ambrust (340–397)
idézi fel a Szentatya, a nagy nyugati egyházatyát, testvére Saturus gyászbeszédében
a következőket mondja:”A halál nem volt természetes, de azzá lett. Nem Isten alkotta
kezdetben a halált, de bűneink és parancsainak áthágása miatt ezt orvosságul adta.
Az emberek élete a mindennapi munka és az elviselhetetlen könnyek között indult el.
Ennek véget kellett vetni és Isten a halállal adta vissza azt, amit az élet elvesztett”. A
szentatya itt a mai emberben lévő ellentmondásra utal, mivel egyfelől nem akarunk
meghalni, s akik szeretnek minket, azok sem kívánják halálunkat; másfelől nem vágyakozunk
a végtelen lét után, – jóllehet a Föld sem ebből a szempontból jött létre. De valójában
mit akarunk? – teszi fel a kérdést a pápa. Kérdéseink mélyén ott húzódik az az alapvető
gond, amelyre egyszer mindenkinek válaszolnia kell, hogy valójában mi is az élet,
és mit jelent az örökkévalóság. XVI. Benedek pápa óv a felületes gondolkodástól, amikor
arra figyelmeztet, hogy az, amit a mindennapokban életnek nevezünk, valójában nem
az. Szent Ágostont (354–430) idézve a szentatya hangsúlyozza, hogy mindannyiunknak
örök boldogságunkat kell keresnünk. Az egyetlen igazi és egyedül boldog élet az,
hogy mindörökre örvendezünk az Úr színe látásának. Hiszen ott van az élet forrása.
Üdítő erejét most csak imádságainkban szomjazzuk, amíg a reményben élünk. Most még
ugyanis remélünk és nem a szemlélés állapotában élünk. Van bennünk egy bölcs oktalanság,
egy docta ignorantia, amelyre a Szentlélek tanított meg, aki segít minket e
gyöngeségünkben (Szent Ágoston püspöknek Probához írt leveléből, 130. levél, magyarul:
Az imaórák liturgiája IV, 332-341. oldalakon a második olvasmányokban.). A
szentatya itt nagyon világosan megállapítja, hogy a Szent Ágoston által leírt emberi
adottság a ma emberére is érvényes, mert szeretnénk eljutni az igazi életre, tulajdonképpen
a boldogságra, melyet nem fenyeget a halál, és nem tudjuk pontosan mi felé haladunk,
de éppen ez az ismeretlen számunkra az igazi remény. Az ”örök élet” kifejezés meg
is nevezi ezt az ismeretlen valóságot. Itt a pápa egyszerűen a szavakat kezdi el elemezni,
amelyekkel akár a hívő, akár a nem hívő találkozhat. Az „örök” végtelen mivolta miatt
még félelmet is teremthet, az „élet” pedig azt az életet juttatja eszünkbe, melyet
ismerünk és szeretünk és nem akarunk elveszíteni. Ezért el kell hagynunk az időbeliség
területét, melynek foglyai vagyunk, azért, hogy felismerjük, hogy az örökkévalóság
nem a kalendárium egymást követő napjait idézi fel, hanem azt a teljességet, melyet
egykor majd átölelhetünk és ez a teljesség is átölel bennünket. XVI. Benedek pápa
ekkor pontosítja a remény megvalósulását, amikor hangsúlyozza, hogy az örök életben,
ahol már nem lesz idő, nincs előbb vagy később, egyszerűen benne leszünk a végtelen
szeretet óceánjában. Ezt fejezik ki Jézus szavai is: „Viszontlátlak benneteket és
akkor majd örül a szívetek és örömötöket nem veheti el tőletek senki” (Jn 16,22). Rendkívül
aktuális a remény megfogalmazása az örök élet dimenziójában, mert a mai ember könnyen
elmerül a szórakozás és élvezetek világában és nem foglalkoztatja őt az élet felelőssége.
A keresztény Európában ma újra ezeket az alapfogalmakat és kifejezéseket kell elmagyarázni,
melyeket a pápa nagyon tudatosan elővesz. Ahogy egy fiatal is előre tekint és egy
idős ember gondol a halálára, úgy a remény is minden élethelyzetben megadja azt a
biztonságot, hogyha kudarcok és megpróbáltatások között is, de mégis egy örömteli
jövő és a szerető Istennel való találkozás vár ránk.