A kitartás új neve: hinni a fiatalkori eszményekben - P. Szentmártoni Mihály jezsuita
elmélkedése
Urunk megjelenése - Vízkereszt - Három királyok
(Iz 60,1-6; Ef 3,2-3a. 5-6;
Mt 2, 1-12)
Izajás próféta öröméneket
zeng Jeruzsálem dicsőséges helyreállítása miatt. Örömének alapja, hogy a város fölött
ott ragyog az Úr világossága. Ez minden keresztény szív csendes örömének a forrása:
a mi életutunkon is Isten igéje a lámpás.
Szent Pál az efezusiakhoz írt levelében
kifejti, hogy Isten titkát kinyilatkoztatásból ismerte meg, hiszen ő személyesen nem
találkozott Jézussal. Ez a mi állapotunk is: belső ihletek alapján nyilatkoztatja
ki nekünk is Isten örök üdvösségtervét.
Máté evangélista elmondja a napkeleti
bölcsek érkezésének drámáját. Tudatosan használjuk a „dráma” szót, mert bármennyire
is kedvesen, idillikusan hangzik a történet, a királyok kalandja minden ember élettörténetének
ősképe. E drámának három felvonása van: a bölcsek meghívása, a bölcsek kalandos utazása,
a bölcsek célba érése.
Vegyük szemügyre mindenek előtt a bölcsek meghívását.
- Megtudjuk, hogy ezek a férfiak felfigyeltek egy csillagra, amelyben felismerték
az újszülött király jelét. A csillagban hívást láttak és elhatározták, hogy követik
azt. Azonnal kérdezhetné valaki: hát mások nem látták a csillagot, csak ezek a bölcsek?
Ha igen, akkor miért nem keltek útra azok is? Miért éppen ez a három indult útra,
milyen emberek voltak ők, akik egy ismeretlen csillag után indultak el ismeretlen
vidékekre? Megtudjuk, hogy tudós emberek voltak, ugyanakkor jámborok is. Valószínűleg
ismerték a Bibliát. Pontosan e nyitottságuk Isten igéje iránt tette őket alkalmassá
arra, hogy felismerjék a csillagban a nekik szánt hívást.
Tanulságos megfigyelni,
hogy Isten alkalmazkodik a bölcsek helyzetéhez és lelki alkatukhoz. Csillagon keresztül
hívja őket, hiszen asztronómusok voltak. Isten mindig alkalmazkodik a mi élethelyzetünkhöz
is: azokon a tapasztalatokon keresztül szól hozzánk, amelyekben otthonosan mozgunk.
Időnként rákérdezhetünk arra, melyik is volt az a csillag – eszmény, szeretet, szerelem,
lelkesedés – amelyet, amikor megláttunk, úgy tudtuk, hogy nekünk szánt üzenet volt
és ezért követnünk kell azt? Talán ma már gyerekesnek tűnik, de akkor egész komolyan
vettük a dolgokat, olyannyira, hogy nekivágtunk a bizonytalan jövőnek. Gondoljunk
a házassághoz vezető szerelemre, vagy a papi ill. szerzetesi életet beindító ihletre.
A
bölcsek tényleg nekivágtak a bizonytalan kimenetelű, veszélyekkel tele útnak. Sokan
látták a csillagot, de a többiek nem indultak el, hogy lássák, hová vezeti őket. Miért?
Egyesek valószínűleg kényelemből, mások félelemből, ismét mások esetleg büszkeségből
kijelentvén, hogy ők bezzeg realisták, nem pedig álmodozók, mint ez a három. Ebből
azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy Isten hívását csak alázatos lélekkel és nagylelkű
szívvel lehet követni.
Másodszorra álljunk meg egy pillanatra a bölcsek kalandos
utazásánál. Milyen lehetett a bölcsek útja? Ki voltak szolgáltatva nehézségeknek,
éhségnek, mindenféle veszélynek, különösen a rablóktól kellett tartaniuk, hiszen kincseket
vittek. Egyetlen biztonságuk a csillag volt, amely azonban hirtelen, pontosan útjuk
legkényesebb pillanatában, eltűnt! Mit érezhettek? Talán felmerült bennük a kétely,
hogy mégiscsak tévedtek, elhamarkodottan cselekedtek? Talán mégiscsak azoknak volt
igazuk, akik otthon maradtak, akik nem hittek a csillagban? Mégis, tovább mentek,
minden kétely ellenére.
Minden életben elérkezik egy pillanat, amikor felmerülnek
a kételyek egy korábbi döntésünk helyességét illetően. Életünk egét sötét felhők borítják
el, a csillag eltűnik a felhők mögött, és nem látjuk tovább az utat. Talán más utat
kellett volna választanunk, más házastársat, más hivatást? Ebben a pillanatban fontossá
válik a kitartás: tovább kell hinni a csillagban. A kitartás új neve: hinni fiatalkori
eszményeinkben. Egyben sohasem szabad kételkednünk: fiatalkori ideáljainkban, szerelmünkben,
döntésünkben. Mert akkor a szív döntött, nem a számító ész, és Blaise Pascal mély
bölcsességet tükröző szavaival élve: a szívnek vannak olyan érvei, amelyeket az ész
nem ért.
A csillag letűnt, de ezzel nem szűntek meg a bölcsek megpróbáltatásai.
Hová vezette őket a csillag, mielőtt eltűnt volna? Júdea földjére. A józan ész azt
sugallta, hogy az újszülött királynak itt kellet volna születnie, a fővárosban, Jeruzsálemben.
Meg voltak győződve arról, hogy másról sem beszélnek itt az emberek, csak az újszülött
királyról. Mekkora volt a kiábrándulásuk, amikor megtudták, hogy ott senki sem tud
róla, mi több, mindenki elsápad a félelemtől, amikor meghallják, hogy miért jöttek.
Mindenki azt tanácsolta nekik, hogy rögtön térjenek vissza hazájukba és semmiképpen
se menjenek Heródeshez. Ők mégis egyenest Heródeshez mennek. És lám Isten csodálatos
útjai: pontosan itt, a legnagyobb sötétségben, a leglehetetlenebb helyen, Heródes
palotájában, éppen Heródestől érkezik az útbaigazítás, hogy menjenek tovább Betlehembe,
oda vezet a csillag.
Ez érvényes ránk is: a megpróbáltatások, a kiábrándulások,
a nehézségek gyakran azok az útmutatók, amelyek sugallják a következő lépést. A megoldás
pontosan abban van, amelyet a bölcsek is követtek: más úton haladtak tovább, már nem
Jeruzsálemben keresték az újszülöttet, hanem mentek tovább Betlehembe.
Harmadszor
fontoljuk meg a bölcsek célba jutását és boldogságát. – Az új irányvétel a bölcseket
Betlehembe vezeti. És lám, mihelyt megindultak, a csillag újra felragyogott. El tudjuk
képzelni mekkora volt boldogságuk. Kitartásuk jutalma volt a csillag. Most már semmi
sem képes megállítani őket, semmi sem képes kiábrándítani őket. A világot már más
szemmel nézik. Ezért most már semmi sem tévesztheti meg őket: sem az, hogy a nagy
királyt csecsemő képében találják meg, sem a környezet közömbössége. Megértették,
hogy végtelenül nagy kitüntetésben részesültek. Aki megbízik Istenben, az egy idő
múlva más fényben látja a világot.