"Spe salvi" - Kránitz Mihály atya kommentárja XVI. Benedek pápa enciklikájáról

A budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológiai tanára ezúttal az enciklika 7-től és 9-ig pontjáig terjedő részt elemzi.

XVI. Benedek pápa Spe salvi kezdetű, a reményről szóló új körlevelében ismét a Zsidó-levél 11. fejezetét veszi elő, ahol a hit erénye szorosan kapcsolódik a reményhez: a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk. A hit az eredeti görög szöveg szerint egy hüposztázisz, vagyis egy valóság, amelyet Aquinói Szent Tamás a habitus kifejezéssel ad vissza, mint a szellem állandó magatartását, mely által az örök élet megszületik bennünk, s melynek segítségével az értelem elfogadja azt, amit nem lát.


Vagyis már csírájában, tehát lényegében a mienk az, amit remélünk. Ez pedig a teljesség, az igazi élet. S mivel ezek az eljövendő javak már jelen vannak, mint egy kezdeti és erőteljes valóságot már magunkban hordjuk őket.

Luther számára, akinek a Zsidó-levél nem nyerte el mindenben a tetszését, ez a valóság a latin substantia és a görög hüposztázisz a hit kérdésében semmit nem mondott. Ezért szubjektív értelemben fogta fel, s így az alany magatartásaként értelmezte. A német püspökök által elfogadott ökumenikus fordítás szerint a hit abban áll, hogy szilárdak vagyunk abban, amit remélünk. (Itt meg kell jegyezni, hogy a Szent Jeromos-féle fordításban ez így szerepel: „A hit pedig alapja annak, amit remélünk.”) A mostani protestáns fordítás viszont látható módon egy másik meggyőződésre jutott el. (Az új protestáns szentírásfordításban így szerepel:


„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom.”) A hit viszont nem csak egy személyes irányultság az eljövendő javak felé, hanem olyan, ami ad számunkra valamit. A várt valóságot, s ezért a jelen valóság számunkra egy próba is, mivel ezeket a javakat még nem látjuk. Oly módon vonja be a jelenben jövőt, hogy az nem egyszerűen a „még nem” területére tartozik. Éppen ez a jövő változtatja meg a jelent, az eljövendő valóság érinti, az eljövendő javak belefolynak a jelen javaiba, a meglévő javak viszont az eljövendőkbe.


Ezt a magyarázatot erősíti meg a Zsidó-levél egy másik helye, ahol az állhatatosság erénye mutatkozik meg, mert a szenvedés mellett – írja a levél szerzője a keresztényeknek – „vagyonotok elkobzását is örömmel elviseltétek abban a tudatban, hogy értékesebb és maradandóbb javakkal rendelkeztek”. (10,34) A jelen életben tehát ezek a javak jelentik az alapot, a valóságot (szubsztanciát) arra az eljövendő életre, amelyre számítunk. A biztonság valóságát elvették a keresztényektől, ugyanúgy, mint a mulandó anyagi javak valóságát. De mindezekről lemondhattak, mert életük számára egy jobb alapot találtak, mely megmarad, s amit senki nem vehet el.


Itt a Szentatya arra a két alapra, fundamentumra, biztos bázisra utal, amely a szövegekből kitűnik: egyfelől az anyagi javak biztonságára, másfelől a hit megvallandó szilárdságára. Mindez egy új szabadságot hoz létre a jelenlegi élet alapjaival szemben, mely a nekünk adott új javaknak és valóságnak az ismerete, mely nem csak a vértanúk, hanem a kezdeti szerzetességtől Szent Ferencen át egészen korunk modern szerzetesi és vallási mozgalmaiig, akik a Krisztus iránti szeretetből mindenüket elhagyták, s így az ő biztonságuk a remény biztonsága lett.


A keresztények számára tehát Krisztus ígérete nem egyszerűen egy remélt valóság, hanem egy valóságos jelenlét, s ezért valóban Ő az a filozófus és pásztor, aki megmutatja, hogy milyen ez az élet, és hogy hol található.


A Szentatya még két pontosítást tesz a Zsidó-levél két fejezetével kapcsolatban, mely a türelem mellett a kitartásra, az állhatatosságra vonatkozik, a másik pedig épp ellenkezőleg, az elpártolásra és az igazság elrejtésére. A kereszténynek mindkét magatartást figyelembe kell vennie.