"A keresztény optimizmus titka: megbízni Istenben" - P. Szentmártoni Mihály jezsuita
professzor elmélkedése Advent 4. vasárnapjára
A mai evangélium egyszerű
tényállással kezdődik: “Jézus Krisztus születésének ez a története…” Az átlagos zsidónak
azonban ez a hétköznapi bejelentés nem volt ínyére. Nem így képzelték el a Messiás
megjelenését, nem pólyás baba, sírdogáló újszülött formájában. Annak ellenére, hogy
az írástudók ismerték a Betlehemre vonatkozó jövendöléseket, a népi vallásosságban
a Messiásnak váratlanul, meglepetésszerűen kellett volna megjelennie, egyenesen a
mennyből kellett volna érkeznie. Később is felrótták Jézusnak származását, amikor
kifejtették, hogy tudják, honnan jött, ki az anyja és testvérei, ezért nem lehet a
Messiás, mert róla nem lehet majd tudni, honnan érkezett. A zsidók túl hétköznapinak
tartották Jézust ahhoz, hogy Isten küldöttjét lássák benne.
Akárcsak a zsidók,
mi is várjuk Istenünk eljövetelét. Álljunk meg egy pillanatra és fontoljuk meg, hogyan
képzeljük el megjelenését? Hogyan látjuk működését a világban? Ez azért fontos, mert
igen gyakran nem arról van szó, hogy Isten nincs jelen, hanem arról, hogy nem ismerjük
fel, mivel másként képzeljük el érkezését és jelenlétét. Igen gyakran Jákobra hasonlítunk,
aki álmából felriadva felkiáltott: „Valóban az Úr van ezen a helyen és én nem tudtam!”
(Ter 28,16).
A várva várt Messiás nem felhőkön és villámokon keresztül érkezett,
hanem egy falusi fiatal nő kilenc hónapos terhessége útján, normális fejlődési folyamat
kimeneteleként, amely magába foglalta a gyermekkor, a fiatalkor és a felnőttkor érési
szakaszait. Mindez arra hívja fel figyelmünket, hogy a mi Istenünk a szürke hétköznapok
Istene. Isten azokban az emberekben látogat meg minket is, akik körülöttünk születnek,
élnek és meghalnak. Gyakran nehezebb Istent felismerni a hozzánk közel álló, nekünk
ismerős emberekben, semmint a rendkívüli eseményekben.
„Jézus Krisztus születésének
ez a története...” Máté evangélista szavai azt jelzik, hogy Ádvent a vége felé közeledik.
Mostantól kezdve ismerős, kedves jelenetekkel találkozunk az olvasmányokban: a Gyermek,
angyalok és pásztorok. De a mai evangélium még tele van emberi drámával, amelyre jó
lesz felfigyelnünk, mert mindannyiunk élethelyzetét tükrözik. Mária és József emberi
és hitbeli drámájáról van szó.
József első reakciója a hírre, hogy Mária gyermeket
vár, teljesen emberi és csak arra a feltételezésre épülhetett, hogy Mária hűtlen volt
hozzá. Ez a gondolat leteperte, szégyenbe és kiábrándultságba döntötte. Vallása ebben
nem volt segítségére. Hithű zsidóként biztosan ismerte azt a törvényt, hogy a leányanyát
inkább meg kell kövezni, semmint hogy szégyent hozzon a kiválasztott népre. József
nagyságáról vall a tény, hogy a megkövezés nála nem jött számításba. Nem volt bosszúálló
ember. Elhatározta, hogy csendben félrevonul és egyedül él tovább fájdalmával.
Mária
helyzete sem volt kevésbé drámai. Őt is érzelmek tengere borította el. Önzetlenül
átengedte magát Isten akaratának. Most azonban Jeremiás próféta szívszaggató szavai
kellettek, hogy csengjenek fülében: „Az Úr szava csak gyalázatomra vált és csúfságomra”
(Jer 20,8). Úgy tűnik, Isten furcsa dolgokat képes művelni barátaival. Egész biztos,
hogy Mária Istenhez folyamodott segítségért. Végül is Ő helyezte méhébe a megígért
Messiást. Valójában nem igen értette, mi is történik vele és hogyan alakulnak majd
a dolgok, de hitt abban, hogy Isten tudja, mit művel és megbízott benne.
Józsefről
még csak annyit, hogy válsága nem okozott neki álmatlan éjszakát. Ő is bízott Istenben,
ezért lefeküdt és csendesen elaludt. Isten álmában bátorította, hogy vegye magához
Máriát és ennyi elég volt neki. Akárcsak Mária, József sem értett sok mindent, ami
körülötte történt de nem követelte, hogy betekintést nyerjen Isten terveinek titkába.
Ő is meg volt elégedve annyival, hogy Isten alázatos szolgája legyen. Mária és József
nagyszerűen illettek egymáshoz, amire szükségük is volt, belegondolva mindabba a sok
megpróbáltatásba, amelyek házasságuk folyamán érte őket.
Félreértések, téves
feltételezések, félelmek és kiábrándulások minden élet velejárói. Néha József helyzetében
érezzük magunkat, amikor a jövőre vonatkozó szép álmaink törnek össze egy pillanat
alatt. Máskor Mária helyzetében találjuk magunkat, amikor tévesen ítélnek meg bennünket.
Bármilyen is legyen válságunk, Isten nem hagy magunkra bennünket. A mi részünkről
csak azt várja el, amit József és Mária előttünk megtett: vessük belé, Istenbe, minden
bizalmunkat és lépjünk rá a remény útjára.
A mai evangélium két fontos tanulságot
tartalmaz. Az első: amikor Isten belép valaki életébe, vele együtt megérkeznek a nehézségek
is. Másodszor, amikor megérkeznek a nehézségek, velük együtt megérkezik Isten is.