"Spe salvi" - Kránitz Mihály teológia professzor kommentárja
Kránitz Mihály atya, a PPKE Hittudományi Karának teológia tanára a pápai dokumentum
harmadik pontjához fűzi elmélkedését
XVI. Benedek
pápa a Spe salvi – A reményben megváltva kezdetű november 30-án közzétett körlevelében
kifejti, hogy a jelen akkor válik élhetővé, amikor a jövőnek egy pozitív célja és
valósága van. Még akkor is, ha részleteiben nem is tudjuk, mi vár ránk, mert az életünk
nem a semmiben folytatódik, illetőleg végződik. A mai hírekre és információkra kiéhezett
világban ezért a kereszténység nem csak egy egyszerű hír, nem pusztán tájékoztató,
sokkal inkább megvalósító jelleggel bír. Ezért az evangélium sem egyszerűen ismereteket
közöl, hanem életátalakító igéket. Ahogy már az Ószövetségben is hallottuk Izajásnál:
„Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet,
és termővé teszi… éppen úgy lesz a szavammal is… Végbeviszi akaratomat.”
Az
egyház 2000 éves, és a Szentatya jelenlegi tanításában is az idő és a jövő sötét ajtaja
feltárult előttünk. Aki rendelkezik ezzel a keresztény reménnyel, az másképpen él,
mint a többiek, a neki adott új élet alapján. A Szentatya ezek után felteszi azt a
kérdést, hogy miben is áll ez a remény, mely valójában maga a megváltás. Röviden úgy
foglalja össze, hogy ennek lényege az igaz Isten ismeretére való eljutás. Számunkra,
a ma élő keresztények számára ez a remény már nem ilyen megdöbbentő jellegű, mint
a kezdeti időkben volt. Sőt majdhogynem felfoghatatlan. Tulajdonképpen az egész körlevél
annak a tudatosítására szolgál, hogy a XXI. században élő hívő ember ne lankadjon
hite megvallásában, szemben a sokszor csak a világra tekintő és önmagába forduló embertípussal.
A Szentatya ezen a ponton a körlevélben a szudáni származású afrikai Szent
Bakhita Jozefina alakjára utal, aki éppen Darfur tartományban született, ahol, jól
tudjuk, milyen fájdalmas események zajlanak napjainkban. Ezt a kislányt rabszolgakereskedők
rabolták el kilencéves korában, és miután véresre verték, öt alkalommal is eladták
szudáni kereskedőknek. Élete végéig több mint száznegyvennégy sebhely maradt meg a
testén. Végül egy itáliai származású konzulhoz került, aki visszatérve hazájába magával
vitte a lányt. Itt ismerte meg az igaz Istent, Jézus Krisztus Istenét. Ettől kezdve
egy másik reménységgel is rendelkezett a földi szabadsága mellett. Mert nem csak az
a remény élt benne, hogy egy kevésbé kegyetlen urat fog találni, hanem a nagy remény
is, hogy szeretni fogják, és bármi legyen, ez a Szeretet várna rá. Ez a reménye váltotta
meg őt, s többé nem érezte magát rabszolgának, hanem a szabad Isten leányának. Így
élte meg, amit Pál apostol az Efezusiaknak írt, hogy „a remény nélkül Isten híján
éltetek a világban”.
Amikor 1890. január 9-én vissza akarták vinni Szudánba,
megkeresztelkedett, megbérmálkozott, és a velencei pátriárka kezéből fogadta az első
szent áldozást. Hat évvel később, 1896. december 6-án a kanossziánus nővérek rendjében
letette örök fogadalmát, és a sekrestye, valamint a kolostor portaszolgálatát látta
el. Ezentúl életének nem volt más értelme, mint hogy azt a reménységet, amely őbenne
megszületett, és amely őt megszabadította, minél szélesebb körrel megismertesse.