"Spe salvi"- a reményben megváltva - Kránitz Mihály teológia tanár kommentárja

A budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia tanára, Kránitz Mihály atya sorozatunk első részében a pápai dokumentum első két pontjához fűzi gondolatait.

Bevezetés

2007. november 30-án, Szent András apostol ünnepén XVI. Benedek pápa aláírta a második enciklikáját, mely a Római levél nyolcadik fejezetéből vette címét, s ez nagyon szorosan összefügg előző, a szeretetről írt enciklikájának a gondolatával, mivel a három teológiai erényből így kettő, a szeretet és a remény a Tanítóhivatal legfontosabb helyéről, Péter utódának az értelmezésében jutott el hozzánk. Az első enciklikát talán nagyobb várakozás előzte meg, mint a mostanit, amely a reményről szól, de elmondhatjuk, hogy ez nagyon is jól illik az adventi időszak várakozó lelkületéhez. A körlevél címe is latin, ezért érdemes a teljes szentírási idézetet felolvasni, és megvizsgálni ezt a környezetet, amelyben Szent Pál kifejti tanítását a keresztény reményről.


A Római levél hosszú nyolcadik fejezetének második részében először a természet jövőjéről és rendeltetéséről találunk gondolatokat, majd ezt követően hallunk a remény és az üdvösség kapcsolatáról, ami arra ösztönözte XVI. Benedek pápát, hogy megfogalmazza a ma hívő emberének szóló üzenetét. A nyolcadik fejezetben lévő Szent Pál-i gondolatsor ezután az imádság módjával foglalkozik, és ahogyan ezt a levél során az apostol már többször megtette, ismét előtérbe állítja az üdvösség, a megigazulás jelentőségét. A fejezet lezárásaként pedig a népek apostola a krisztuskövető ember szabadságát írja le oly módon, hogy a világban lévő megpróbáltatások semmilyen formája nem szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől.


Az enciklikát meghatározó latin mondat tehát így hangzik: Spe enim salvi facti sumus; spes autem, quae videtur non est spes; non, quod videt, quis sperat. Mert megváltásunk még reménybeli, a remény viszont, amit már teljesedni látunk, többé nem remény. Amit valaki lát, azt reméli? A Szent Jeromos Bibliatársulat fordításában az első három szó így hangzik: „Üdvözülésünk ugyanis reménybeli.” A Római levél nyolcadik fejezetéből vett idézet a 25. versben még így folytatódik: „Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor várjuk is türelemmel, állhatatosan.” Valójában ez az a gondolat, ami most minket éltet, a türelmes, odaadó várakozás, mert ha meggondoljuk, az egész életünk egy nagy várakozás, a gyerekkortól kezdve az ifjúkoron és a felnőttkoron át egészen az öregségig, hogy eljussunk ebből a várakozásból a Találkozásig.


XVI. Benedek pápa tehát nagyon aktuálisan szól hozzánk, de talán az egész emberiséghez is. Mert nem csak a kereszténység vagy a nagy vallások, hanem minden egyes ember élete a beteljesedés, a cél felé halad. Advent elején ezért maga az Egyház, az Anyaszentegyház kínálja nekünk a legalkalmasabb gondolatokat ahhoz, hogy ezek figyelembe vételével ne a világ ritmusa, hanem Isten gondviselő szeretete határozza meg jövőnket. S bár teljességgel ebben a világban élünk, mégis a keresztségünkből fakadó kegyelemmel szembe tudunk nézni a jelenünkkel is. Sőt éppen a Krisztushoz való tudatos tartozás egy meghívást is tartalmaz Krisztus ügyének a világban való képviselésére, s ezért a keresztények megkülönböztető jegye, mely tanulságos lehet mások számára is, hogy van jövőjük, tudják, hogy az életük nem a semmibe torkollik.


A Szentatya nagymértékben használja tanításának alátámasztására a Katolikus Egyház Katekizmusát, melynek tizenöt évvel ezelőtt ő maga volt az egyik szerkesztője. A bevezetőben XVI. Benedek pápa kifejti, hogy ez a megváltás és üdvösség bár valóságos, mégis csak a teljesség elővételezését jelenti a Földön élők számára. Milyen reményről van itt szó egy olyan fontos kérdésben, mint ami végső sorsunkat, vagyis üdvözülésünket jelenti. Ami a hívő ember reményét és annak meghatározását illeti, azt elsősorban a kinyilatkoztatásból kell meríteni. Az alapos tájékozódás lehetővé teszi, hogy a hitet és a reményt szorosan összekapcsoljuk. A Zsidó levél a hit teljességéről szól, együtt a remény megvallásával, míg az első Péter-levél az első keresztényeket buzdítja, hogy legyenek mindig készen, hogy választ adjanak azoknak, akik reménységük felől kérdezik őket. Az első keresztények Krisztus-tudata számára fontos volt ennek a reménynek a birtoklása, mert éppen a Krisztussal való találkozás révén tapasztalták meg, hogy nélküle (ahogy azt az Efezusi levél írja) remény híján és Isten nélkül élnek sokan a világban.


A Szentatya itt egy nagyon érdekes kérdést feszeget, nevezetesen a nem keresztény vallásokban meglevő istentapasztalatot. Mivel azonban Istennek csak egyetlen üdvterve van, és az Jézus Krisztus által jött el az emberekhez, ezért a többi vallás bármennyire is istenkeresés, mégsem találja meg Jézus és az általa alapított Egyház közvetítése nélkül az egyetlen igaz Istent. A halállal egyszer majd mindent itthagyunk, és a remény nélkül a semmibe zuhanunk. Ezért kéri Pál apostol – idézi őt a Szentatya –, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük (1Tessz 4,13). Itt tűnik elő a keresztényeknek azon jellegzetessége, hogy van jövőjük, van reményük.