„Fenség és szépség Isten szentélyében. A művészet a liturgia szolgálatában”- tanulmányi nap a Vatikánban

December elsején, szombaton az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció szervezésében tanulmányi napot tartottak a vatikáni új szinódusi teremben. Az összejövetelre minden évben sor kerül annak emlékére, hogy 1963. december 4-én tették közzé a „Sacrosanctum Concilium” k. zsinati konstitúciót.

A tanulmányi napot Francis Arinze bíboros, a dikasztérium prefektusának köszöntő szavai nyitották meg, majd Albert Malcolm Ranjith érsek, a kongregáció titkára szólalt fel. Az idei összejövetel témájára utalva hangsúlyozta, hogy a művészet, vagyis a látható szerepe, hogy figyelmünket a láthatatlan misztérium felé irányítsa.

A liturgia szolgálatában álló művészet, főleg ami a templom épületére vonatkozik, kihívás napjaink számára is. Célja, hogy emberi alkotásokkal elősegítse Isten végtelen szépségének érzékelését.
Joseph Ratzinger bíboros írásaiban nagy figyelmet fordított arra, hogy Isten felfoghatatlan misztériuma, amely a liturgikus szertartásban jelen van, kifejeződjön a liturgikus formák, helyek és terek révén is – emlékeztetett rá előadásában Ranjith érsek. XVI. Benedek pápa a közelmúltban ezzel a témával „Sacramentum caritatis” k. apostoli buzdításában is foglalkozott.

„A szépség és a liturgia közötti mély kapcsolat arra késztet bennünket, hogy figyelmet fordítsunk a szertartást szolgáló minden művészi kifejezésre. Az egyházi művészet egyik fontos összetevője minden bizonnyal a templomok építészeti formája, amelynek kifejezésre kell juttatnia szentély (a presbitérium) minden alkotóeleme, azaz az oltár, a feszület, a tabernákulum, az ambó és a sedes (papi szék) közötti egységet.

Erre vonatkozóan szem előtt kell tartani az egyházi építészet célját, ami a következő: a legmegfelelőbb helyet kell kialakítani az egyház liturgikus cselekvéséhez, amely a hit misztériumainak ünneplése, különös tekintettel az Eucharisztiára. A keresztény templom természetét ugyanis maga a liturgikus cselekmény határozza meg, amely magába foglalja a templom élő köveit jelentő hívek gyülekezetét (ecclesia)”.

Mauro Piacenza érsek, a Papi Kongregáció titkára előadásában hangsúlyozta, hogy a művészet integráns része az istentiszteletnek. Az egyházi épületek, a kegyképek, a templomok berendezései, a liturgikus könyvek, maguk a liturgikus szövegek, a szertartásokat kísérő zenék, énekek, mind olyan művészi alkotások, amelyek az istentisztelet szolgálatára születtek. Piacenza érsek előadásában nagy teret szentelt az egyházi zenének.

Az egyházi hagyomány mindig hangoztatta, hogy a szent énekek, Istent dicsőítik az ünnepélyes szertartásokon. Hozzájárulnak ahhoz, hogy a jelenlévők tevékenyebben részt vegyenek az egyház közös és ünnepélyes imájában.

A gregorián ének szorosan kapcsolódik a bibliai, patrisztikai és liturgikus forrásokhoz. Kívánatos, hogy a hívek aktívan részt vegyenek a gregorián énekekben. A főpásztor idézte az egyes pápák erre vonatkozó tanítását, kezdve Szent X. Piusztól, II. János Pálig. Utalt XVI. Benedek pápa „Sacramentum caritatis” k. szinódus utáni apostoli buzdítására, miszerint a kereszténység kétezer éves történelme során született egyházi zene és ének a hit és a szeretet öröksége, amely nem merülhet feledésbe. Nem mondhatjuk azt, hogy a liturgiában egyik ének olyan, mint a másik. El kell kerülni olyan zenei műfajok bevezetését, amelyek nem tartják tiszteletben a liturgia értelmét.

A Szentatya, hivatkozva a zsinati atyákra, azt is kéri buzdításában, hogy a római liturgia sajátosságát képező gregorián éneket juttassák megfelelően érvényre.

P. Heinrich Pfeiffer jezsuita, a Pápai Gergely Egyetem tanára „A „sacrum”, mint a szépség alapja” címmel tartott előadást. Utalt rá, hogy minden alkalommal, amikor egy új templomot felszentelnek, felolvassák a Teremtés könyvéből a Jákob álmára vonatkozó részletet. Ebben az epizódban felismerhető a 'sacrum' struktúrájának minden eleme. Az ún. hierofánia, vagyis Istennek és angyalainak megjelenése mindig a mennyből érkezik, amely nem közelíthető meg az emberi érzékek számára. A "szent" struktúrája csaknem minden vallásban öt elemből áll, és ez érvényes a kereszténységre is – hangzott P. Pfeiffer előadása.

Az első elem az ég és a föld egysége, amelyet kifejezhet egy harangtorony, egy pagoda, egy minaret, vagy egy piramis. A második elem elválasztja egymástól a vallásos tárgyat vagy építészetet a környező profán világtól. Az erre a célra felhasznált anyagok képezik a harmadik összetevőt. A negyedik elem a hármas számot hangsúlyozza a szent megjelenítésekor, mint például a szentségtartó két oldalán elhelyezett egy-egy angyal, akik a középen lévő szentostyát imádják. Az ötödik elem annak a középpontnak a hangsúlyozása, amelyet a hierofánia, a szent megjelenítése révén hozott létre az ember, válaszként az isteni megnyilvánulásra. Ez lehet egy körmeneti út, vagy egy istentiszteleti hely kereszt formájú alaprajza.

Pfeiffer atya előadásában végül a remény jelének nevezte Marko Rupnik szlovén jezsuita mozaikjait, amelyek az új egyházi művészet kiemelkedő alkotásai. A művész, munkatársaival együtt II. János Pál pápa felkérésére felújította az Apostoli Palota Redemptoris Mater kápolnáját. A pápai lelkigyakorlatok színhelye most a keleti egyházi művészet stílusát idézve fehér, vörös és főleg arany színekben pompázik, Krisztus és szentjeinek dinamikus ábrázolása az ég felé emeli a kápolnába belépők lelkét.