„SPE SALVI” - A reményben lettünk megváltva – megjelent XVI. Benedek pápa második
enciklikája
Pénteken délelőtt 11 órakor az Apostoli Palota Könyvtárában XVI. Benedek pápa
aláírta második enciklikáját, amelynek címe: „Spe salvi”. A Szentatya a keresztény
reményről szóló körlevelét a püspököknek, a papoknak és diakónusoknak, az Istennek
szentelt személyeknek és minden világi hívőnek címezte.
A körlevél szentszéki
bemutatója pénteken fél 12-kor kezdődött a Via della Conciliazione sugárúton lévő
II. János Pál teremben. A sajtókonferencián a következő személyek szólaltak fel: Georges
Marie Martin Cottier bíboros, domonkos szerzetes, a Pápai Ház nyugalmazott pro-teológusa,
valamint Albert Vanhoye bíboros, jezsuita szentírástudós, a Pápai Bibliai Intézet
újszövetségi egzegézis nyugalmazott professzora.
Most röviden ismertetjük a
2007. november 30-án kelt, 50 pontból álló enciklikát.
XVI. Benedek pápa második
enciklikája Szent Pál Rómaiakhoz írt levelének soraiból indul ki:
"SPE SALVI
facti sumus"(Rm 8,24).
A megváltás, az üdvösség a keresztény hit szerint
nem pusztán egy adott tény. A megváltást olyan értelemben kínálja fel Isten, hogy
megbízható reményt ajándékoz számunkra. Ennek erejében tudunk szembenézni jelenünkkel.
A jelent, még ha fáradozásokkal teli is, azért tudjuk elfogadni, mivel biztos cél
felé vezet, amely megérdemli a fáradságot. (1)
A keresztények megkülönböztető
jegye tehát az a tény, hogy van jövőjük, tudják, hogy életük nem a semmibe torkollik.
A Pápa hangsúlyozza, hogy a keresztény üzenet nem pusztán „informatív” jellegű, hanem
olyan, amely cselekvésre késztet. Ez azt jelenti, hogy az evangélium nem pusztán tájékoztat
bizonyos dolgokról, hanem olyan hírt közöl, amely megváltoztatja életünket. Szélesre
tárja az idő homályos kapuját, amely a jövő felé nyílik. Akinek van miben reménykednie,
az másképpen él, új életet kapott ajándékba. (2)
A valódi Isten ismeretére
eljutni annyit jelent, mint reményben részesülni – állapítja meg a Pápa. Ezt megértették
az első keresztények is, mint például az efezusiak, akik, mielőtt találkoztak volna
Krisztussal, számos istent imádtak, de „remény és Isten nélkül éltek”. A régóta keresztény
nemzetek hívei számára a problémát az jelenti, hogy már hozzászoktak az evangéliumhoz.
Körükben az a remény, amely az Istennel való hiteles találkozásból származik, szinte
már nem észlelhető. A Szentatya itt utal Szent Bakhita Jozefina alakjára. 1869-ben
született Szudánban, Darfur tartományban. Kilenc éves korában elrabolták és eladták
rabszolgának. Rettenetes megpróbáltatások után érkezett meg Itáliába, ahol megismerte
a „nagy reménységet”. Ezért mondhatta: „Véglegesen szeret engem Isten és bármi is
történjen, ez a Szeretet vár rám”. (3)
A Pápa emlékeztet rá, hogy Jézus nem
egyfajta szociális, forradalmi üzenetet hozott, mint például Spartacus. Nem politikai
szabadulásért küzdött, mint Barrabás vagy Bar-Kochba. Valami egészen mást kaptunk
tőle: az élő Istennel való találkozást. Találkozást egy olyan reménységgel, ami erősebb
volt a rabszolgaság minden szenvedésénél, és amely ezáltal belülről alakította át
az életet és a világot, akkor is, ha a külső struktúrák változatlanok maradtak. (4)
Krisztus
valóban szabaddá tesz bennünket: nem vagyunk a világegyetem, az anyagi törvények,
az evolúció rabszolgái. Nazianzi Szent Gergely a csillag által vezetett Három Királyokban
az asztrológia végét látja. Nem a kozmosz elemei vezérlik a világot és az embereket,
hanem egy személyes Isten kormányozza a csillagokat, vagyis a világegyetemet. Szabadok
vagyunk, mert az égbolt nem üres, mert az univerzum Ura Isten, aki Jézusban a Szeretetként
nyilatkoztatta ki magát. (5)
Krisztus a „valódi filozófus”, aki megmondja,
hogy valójában ki is az ember és mit kell tennie ahhoz, hogy valóban ember legyen.
Ő az élet valódi mestere, mert képes arra, hogy megjelölje a halál utáni utat is.
(6)
Jézus olyan reményt nyújt számunkra, amely egyben elvárás és jelenlét.
Az a tény, hogy ez a jövő létezik, megváltoztatja a jelent. A hit révén már bennünk
vannak – kezdeti stádiumban – azok a dolgok, amelyekben reménykedünk: a mindenség,
a valódi élet. Már a jelenben érzékelhetjük a jövőt. Az elkövetkező dolgok jelenléte
egyben bizonyosságot is jelent és azoknak a dolgoknak a bizonyítékát adjai, amelyeket
még nem látunk. (7)
Ez a remény lehetővé teszi a keresztények számára, hogy
szembenézzenek az üldöztetéssel és vállalják a vértanúságot, ellenállva az ideológiák
és a tömegtájékoztatási eszközeik által képviselt túlerőnek. Ezek a keresztények képesek
arra, hogy megújítsák a világot. (8)
A Pápa rámutat, hogy ma sokan talán azért
utasítják el a hitet, mert az örök élet nem tűnik számukra kívánatosnak. Nem törődnek
az örök élettel, amely pusztán akadályt jelen az evilági élet szempontjából. (10)
A hit jelenlegi válsága mindenekelőtt a keresztény remény válsága – állapítja
meg a Szentatya enciklikájában. Az elveszett paradicsom helyreállítását ma már nem
a hittől, hanem a műszaki-tudományos haladástól várják. A remény így a haladásba vetett
hitté válik, amelynek két alappillére az ész és a szabadság. Ezek látszólag önmagukban,
a természetükből fakadó jóság révén, biztosítani tudják egy új, tökéletes emberi közösség
megvalósulását. Az ész birodalmának eljövetelét úgy várják, mint egy teljesen szabaddá
vált emberiség új létfeltételét. (17-18)
E remény politikai megvalósulásának
két alapvető szakaszát jelentette a francia (19) majd a marxista forradalom. A francia
forradalom fejleményeit látván a felvilágosodás Európájának új módon kellett szembesülnie
az ész és a szabadság fogalmával. A proletárforradalom ugyanakkor lesújtó pusztítást
hagyott maga után. Marx alapvető tévedése az volt, hogy megfeledkezett az emberről
és szabadságáról. Azt hitte, hogy a gazdasági élet marxista átalakításával minden
a maga helyére kerül. Valódi hibája a materializmus volt. (20-21)
A Pápa ezután
megállapítja: az embernek szüksége van Istenre, különben remény nélkül marad. (23)
Az embert soha nem válthatja meg egy külső struktúra. Aki örökké tartó jobb világot
ígér, hamis ígéretet tesz. Így tévednek azok is, akik a tudományban látják az ember
megváltását. A tudomány ezzel szemben el is pusztíthatja az embert és a világot. (25)
Az embert nem a tudomány, hanem a feltétel nélküli, abszolút szeretet váltja
meg. Valódi, minden csalódásnak ellenálló, nagy reménysége csak Isten lehet. Az az
Isten, aki szeretett bennünket, és aki most is szeret minket egészen a végsőkig. (24-26)
A Szentatya a remény megtapasztalásának és gyakorlatának négy helyét jelöli
meg. Az első az ima. A Pápa itt emlékeztet Van Thuan vietnámi bíboros alakjára, aki
13 évet töltött börtönben, ebből kilencet magánzárkában. Látszólag a tökéletes kétségbe
esés helyzetében élt, de az a tény, hogy beszélhetett Istenhez, a remény növekvő erejévé
vált számára. (32-34)
Az ima mellett a cselekvésben találkozhatunk a reménnyel.
A keresztény remény mindig tevékeny, mindig másokat is magába foglal. Csak akkor tudok
remélni minden reménytelenség ellenére, ha tudom, hogy személyes életemet és a történelem
egészét a szeretet elpusztíthatatlan hatalma őrzi. Minden kudarc ellenére ez a remény
ad bátorságot ahhoz, hogy cselekedjünk, és előre haladjunk. (35)
A szenvedésben
is megtapasztalhatjuk a reményt. Természetesen mindent el kell követni a szenvedés
csökkentéséért. Ugyanakkor nem a fájdalom elől való menekülés gyógyítja meg az embert,
hanem az a képesség, hogy elfogadja a küzdelmeket és azok hatására érettebbé válik.
Az ember a Krisztussal való egységben találja meg a szenvedés értelmét, aki végtelen
szeretettel szenvedett. (A Pápa itt utal a remény egy másik tanújára, Paul Le-Bao-Thin
vietnámi vértanúra, aki 1857-ben hunyt el.) Kegyetlen és embertelen az olyan társadalom,
amely nem képes a szenvedők elfogadására – írja enciklikájában a Pápa.
Végül
az Utolsó Ítélet is a reménnyel függ össze. A belé vetett hit mindenekelőtt és elsősorban
reményt jelent. Létezik ugyanis a test feltámadása, az igazságosság, a múlt szenvedéseinek
eltörlése. A Pápa annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az igazságosság kérdése
az örök életbe vetett hit alapvető, legfontosabb érve. Lehetetlen ugyanis, hogy a
történelmi igazságtalanságé legyen az utolsó szó. Isten igazságosság és igazságosságot
teremt. Ez a mi vigaszunk és reménységünk. De az isteni igazságosság egyben kegyelem
is. A kegyelem nem zárja ki az igazságosságot. A gonoszok végül, a mennyei lakomán
nem ülnek majd egy asztalnál az áldozatokkal, minta mi sem történt volna.
A
Pápa ismételten leszögezi a tisztítótűz és a pokol létezésére vonatkozó keresztény
tanítást. Rámutat ugyanakkor, hogy ha Isten Utolsó Ítélete pusztán az igazságosság
szerint történne, mindnyájunknak félni kellene. Az Utolsó Ítélet azonban kegyelem
is, ami lehetővé teszi számunkra, hogy reméljünk, és bizalommal telve induljunk az
Ítélő Bíró felé, akit „szószólónkként” ismerünk. (41-47)
XVI. Benedek pápa
körlevelében hangoztatja: a mi reményünk mindig alapvetően magába foglalja a másokért
való reménykedést is. Mint keresztények soha nem gondolhatunk csak saját magunk üdvösségére.
Arra a kérdésre is válaszolnunk kell, hogy mit tehetünk mások üdvözüléséért. Csak
így teszünk meg mindent személyes üdvösségünkért. (48)
A „Spe salvi” k. enciklika
utolsó fejezetében a Pápa Máriához, a reménység csillagához fordul imájával. „Isten
Anyja, a mi Anyánk, taníts meg bennünket hinni, remélni és szeretni veled együtt.
Mutasd meg a Krisztus országa felé vezető utat! Tenger Csillaga, ragyogj felettünk
és vezess bennünket utunkon!” (49-50)