A hajléktalanok első világkongresszusa az Elvándorlók és Úton levők Pápai Tanácsa
szervezésében
„Krisztusban és az egyházzal a hajléktalanok szolgálatában” – ez a témája a november
26-án és 27-én zajló tanácskozásnak Rómában, amelyen mintegy ötvenen vesznek részt
4 kontinens 29 országából. A hajléktalanok lelkipásztori ellátásával foglalkozó első
világkongresszus célkitűzése, hogy lehetőséget nyújtson az ezen a területen dolgozóknak
a tapasztalatcserére és azoknak az új utaknak a meghatározására, amellyel visszaadhatják
az utcán élőknek méltóságukat.
A hontalanná válás okai között szerepel a szegénység
és a munka hiánya. Ehhez járul hozzá a megbélyegzés, a peremre kerülés és a társadalmi
kirekesztés. A gyakran észrevétlenül lezajló tragédiák következtében kb. 50 ezer ember,
nagyrészt nők és gyermekek halnak meg naponta a megfelelő lakhely hiányából adódó
elégtelen egészségügyi feltételek miatt.
Agostino Marchetto érsek, az Elvándorlók
és Úton levők Pápai Tanácsának titkára a Vatikáni Rádiónak nyilatkozott az egyház
fellépéséről a hajléktalanok érdekében. Hangsúlyozta, hogy az egyház hosszú történelme
során mindig felismerte Krisztus jelenlétét a legszegényebbekben és a peremre szorultakban.
Ma is igyekszik szállást, táplálékot és ruhát biztosítania a rászorulóknak, ami a
befogadás első szintje.
A világkongresszus képviseli az egyház sokszínű válaszát
a hajléktalanság problémájára, amelyet az ezen a területen dolgozó papok, szerzetesek
és világiak, valamint a kongregációk, szerzetesrendek, és önkéntesek testesítenek
meg.
Az egyház válasza nemcsak az elsődleges szükségletek kielégítésére korlátozódik,
hanem igyekszik meglátni Krisztust minden egyes személyben, ezáltal előmozdítja és
elismeri az emberi méltóságot. Az őket is megillető tisztelettel segíti a hajléktalanokat
abban, hogy felfedezzék Jézus Krisztus evangéliuma gazdagságát és az üdvösség szentségeit.
Az egyház továbbá tudatában van annak, hogy minden utcán élő személy távol van a családi
tűzhelytől, ennek minden negatív következményével együtt. Ez annyit jelent, hogy elkíséri
a személyt zarándokútján, nemcsak alapvető szükségleteire adva választ, hanem lehetőséget
biztosítva számára, hogy teljes és méltó formában legyen részese az emberi családnak
és az egyházi közösségnek.